Megvan a nagy kutyatár

Nyissunk egy ismert, bravúros újságírói kérdéssel: és ezt így hogy? 
– Úgy, hogy a gyűjtemény az enyém, én adományoztam a múzeumnak – mondja Makó János régész, illetve mostantól már inkább kutyatörténész-régész, esetleg kutyatörténeti kutató. 
– Hogyan kerül a világ egyik legnagyobb kutyás gyűjteménye egy régész kezébe? 
– Hosszú sora van annak, de… 
– Talán kezdjük inkább azzal: miért lett kutyás? 
– Mert az egyik karácsonyi vásárra kimentem némi forralt bort vételezni a Deák térre, ahol is visszavonhatatlanul rám mosolygott egy szibériai szamojéd. Most már ebből a fajtából három fiatalúr is van, de hamarosan érkezik egy szamojéd hölgy is hozzájuk. És már most szeretném leszögezni, hogy bárki bármit mond, a szamojéd nem szánhúzó! 
– Ha szabad kérdeznem, mire alapozza ezt a minden eddigi ismeretnek ellentmondó véleményét? 
– Saját kutatási eredményemre, amit történeti és néprajzi források alapoztak meg, s amit majd egyszer publikálok is. Viszont a szamojédek mellett egy egész négylábú csapat vár, amikor hazaérek: pumi, német juhász, francia buldog, labrador és egy tacskó is. 
– Ennek a kisebb kutyafarmnak merre van hazája? 
– A szomszédos Párkányban, egy farmgazdaságban. 
– Oda hogy kerültek? 
– Éppen Esztergomban kerestük IV. Béla sírját, ami a legendárium szerint a régi ferences templomban van, de nem találtuk. Ahogy a régi templomot sem, hiába, azóta jó 800 év telt el. Pedig biztosan megvolt, hiszen a XIV. században készült Képes Krónika tud róla, még a sír feliratát is idézi: „Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg – örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan”. A sírt tehát nem találtuk, viszont az akkoriban feladott társkereső hirdetésemre jelentkezett egy lány a szomszédos Párkányból. Ennek egy éve, azóta ott lakom kutyástól, s mindennap ingázom Budapest és Párkány között. 

– Azt, hogy hogyan lett kutyás, tisztáztuk. De, hogy hogyan lett kutyatörténeti kutató, még nem… 
– Vélhetően a nagy múltú kutyás újság, az 1917-ben megjelent A Kutya címet viselő magazin miatt, ebből sikerült ugyanis néhány példányt beszereznem, ezek lettek gyűjteményen első darabjai. Aztán elkezdtem kutyatörténettel, fajtatörténettel foglalkozni, megismertem, nemcsak a feljegyzésekből, de a leszárma­zottak révén az első igazi tenyésztőket, akik között neves arisztokraták: a szépséges Dessewffy Ilona, gróf Zichy Alajosné, Wenckheim Ilona és sokan mások szerepeltek. A gyűjtemény alapját 1946-ban dr. Reményi Kornél András, a Magyar Nemzeti Múzeum archeozoológiai gyűjteményének egyik alapítója, a Göcseji Múzeum egykori igazgatója rakta le. Vélhetően ő is nevezte el a kollekciót latinul, s így került bele első keresztneve alapján a már idézett Corneliana. Létre szerette volna hozni a nemzet kinológiai múzeu­mát. Aztán az ­összeállítás bővült, sokan „bedolgoztak” a gyűj­teménybe: az állatkert egykori főigazgatója, Anghi Csaba mellett Hertelendy László, akinek sógora volt a vadász-utazó-író Széchenyi Zsigmond, vagy éppen a ’10-es években Szibériába expedíciókat vezető Eugen Alexander, aki a Távol-Keletről hozott koponyákat. Ki ne maradjon Raitsits Emil neve sem, aki az akkor még csak négy magyar kutyafajta, a kuvasz, a komondor, a puli és a pumi fajták megmentéséért küzdött. 
– Mekkora a gyűjtemény? 
– Nagyjából 15 ezer darabot számlál. 1500 kutyakoponya, továbbá egyéb emlősmaradványok, köztük a híres hungarikum kutyafajták első egyedei is, valamint kisebb számban más, ritka fajok (köztük párduc, medvefélék), illetve egyéb háziállatok csontjai. Az anyagban XX. század eleji törzskönyvi kötetek, ezernyi könyv, köztük olyan, amelyből a világon csak két példány létezik. Megtalálható a II. kinológiai kongresszus kiadványa, amely monacói szokásjog néven vonult be a kutyás történelembe: ez határozta meg például, hogy a lánykutyát kell a fiúkutyához vinni fedeztetéskor, hogy ki fizet és mennyit, s hogy ki milyen felelősséggel tartozik. Több száz arany-, ezüst- és bronzérem, levelezések, kiállítási szalagok, ezüst billikomok, festmények, oklevelek, fényképek, és több mint hetven porcelánkutya is helyet kapott a gyűjteményben. 
– A híradások 2023-at jelölik, amikor előkerült ez a páratlan gyűjtemény. Addig hol volt? 
– Az történt a gyűjteménnyel, ami a kutyákkal is… A háború iszonyú pusztítást végzett. Rengeteg kutya egyszerűen éhen halt, a német megszállók a fajtatiszta kutyák jelentős részét elrabolták, a magyar fajta kutyákat – mint „élő fegyvereket” – nyilvánosan agyonlőtték. A tenyésztők egy része koncentrációs táborokba került, menekült, bujkálnia kellett. A végeredmény: a magyarországi fajtatiszta kutyaállomány 80-90 százaléka kipusztult, sok fajtából egyetlen példány sem maradt. 1945 tavaszán aztán Ilosvai-Hollóssy Lajos, az egyesület ügyvezető igazgatója felhívást tett közzé a fajkutyák, különösen a négy magyar kutyafajta megmentése, összeírása érdekében. A helyzet azonban nemhogy nem javult, tovább romlott. A felszabadulás után ránk törő „szocreál” nem kedvezett az arisztokrácia hagyatékának, a kutyázás is egyfajta úri passziónak számított. A szociáldemokraták lapja, a Világosság például egy kutyakiállítás ürügyén így írt: „Ilosvai-Hollóssy Lajos úr, az egyesület elnöke egyébként semmiféle kimutatható foglalkozással nem rendelkezik, csupán arról nevezetes, hogy gróf Sigray úgynevezett királypártjának – amely a Habsburg-ház restaurálását tűzte ki céljául – volt egyik vezető embere. A versenyen megjelent szakértők egybehangzó állítása szerint a díjakat általában a legcsúnyább kutyák nyerték. A pesti bérház udvarán több mint száz kutyát összegyűjtő Ilosvai úr és ismerősei tevékenységét melegen ajánljuk az illetékes hatóságok figyelmébe.” A pontot az i-re Ilosvai 1951-es kitelepítése jelentette, egy évvel később, a kitelepítésben meg is halt. Ekkor a gyűjteményt Reményi neje valahogy lefoglaltatta. A későbbiekről nem sokat tudunk, én 2023-ban a dunakeszi kutyakiképző bázis raktárában bukkantam rá, szerencsénkre addig ők őrizték. 
– Mi volt az elképzelése a gyűjtemény további sorsáról? 
– A világon három ekkora kinológiai gyűjtemény létezik: Amerikában, Ausztriában és nálunk. Óriási érték, milliárdokat ér, megjegyzem, volt is komoly arab, amerikai ajánlat, de én úgy gondoltam, hogy ez a nemzet öröksége, s hogy egyben maradjon, védve legyen, az csak múzeumi körülmények között biztosítható. 

– Hogyan tovább? 
– Most folyik a leltározás, az anyag feldolgozása, a dobozok egy részét még ki se nyitottuk. A történet biztosan nem ért véget: a gyűjtést, a még mindig lappangó kutyás tárgyak, dokumentumok felkutatását folytatom. Például hiányoznak az eredeti törzskönyvek, amiket olykor a szemétbe dobtak… A pulik törzskönyve eredetileg 9 kötet volt, ebből 3 maradt, 6 valahol kering az országban. Szeretném megtalálni ezeket is. 
– És addig? 
– Addig se feledje: a szamojéd nem szánhúzó…