Az üres kéz útja

Bár legtöbben hajlamosak vagyunk a karatét eredendően japánnak tekinteni úgy, mint a sushit vagy a cseresznyevirágokat, valójában a legismertebb elemei – köztük a ruha és a színes övek által kijelölt szakértelem hierarchiája – az 1920-as években keletkezett. Eredete pedig egyáltalán nem Japán szárazföldi részéhez köthető, sőt, ott nem is volt igazán népszerű: Okinawa szigetvilágában született, abban a régóta független királyságban, amelynek kultúráját erősen befolyásolta Kína, és amely ma is fenntartja saját identitását. 

A karate hosszú útja az 1300-as években kezdődött, amikor a kínai harcművészetek első gyakorlói a Japán szárazföldi részétől mintegy 800 kilométerre délre található Okinawába, a fehér homokos strandokkal övezett, szubtrópusi szigetek enklávéjába érkeztek. A szigetcsoportot hamarosan Ryukyu Királyság néven ismerte meg a világ, amely saját nyelvvel, öltözködéssel, konyhával és vallási szertartásokkal büszkélkedhetett. Mély kulturális gyökerei még 1609 után is megmaradtak, azután, hogy a Japánból érkező megszálló szamurájok Ryukyut bábállammá változtatták. Mivel az okinawaiak nem viselhettek többé kardot, fiatal férfi arisztokratákból álló földalatti csoportok jöttek létre, hogy titkos ellenállásként a fegyvertelen harcfajtákat gyakorolják és finomítsák, ötvözve a helyi és kínai stílusokat, olykor mezőgazdasági eszközöket, például kaszát és botot használva fegyverként. 
Ez a hibrid harcművészet kara-te, „kínai kéz” néven vált ismertté. Akkor még nem volt egyenruha vagy színes öv, nem volt rangsorolási rendszer vagy szabványos stílus. A képzés az önfegyelemre összpontosított. Bár a karateküzdelem halálos kimenetelű is lehetett, a tanárok a visszafogottságot és a konfrontáció elkerülését hangsúlyozták. Az okinawai karate soha nem az ellenfél legyőzéséről szól, hanem a személyes fejlődésre és a karakter csiszolására összpontosít. Ez a gondolatmenet tükrözi az okinawai emberek jellemét, hiszen a szigeti mentalitás mindig is a diplomatikusságot pártolta az agresszióval szemben a viták megoldásakor. 

Okinawa függetlenségének minden illúzió­ja elszállt az 1868 utáni változások korszakában, amikor Japán hatalmas iparosítási programba kezdett, modern hadsereget és haditengerészetet hozva létre. Az imperialista Tokió feloszlatta a régi Ryukyu Királyságot, és a szigetcsoport gyarmatosítását tűzte ki célul. Hogy elnyomja annak hagyományait,­ bevezette a japán kultúrát az iskolák és a hadkötelezettség révén. A legtöbb okinawai karatemester meghajolt az elkerülhetetlen előtt, önként jelentkezett katonai szolgálatra. A harcművészetet a titkos edzések helyett inkább nyilvánosan gyakorolták, és sikerült elérniük, hogy annak művészetét bevezessék a szigeti iskolarendszerbe. 
Az idegen stílus eleinte szerény fogadtatásra talált az akkor még idegengyűlölő Japánban. Az érdeklődést végül az keltette fel, hogy az 1900-as évek elején az okinawai katonai szolgálatra jelentkezőket vizsgáló orvosok észrevették, hogy a karatésok sokkal jobb fizikai állapotban vannak, mint szárazföldi társaik, hírük így kezdte körbejárni az országot. Később, amikor 1921-ben Hirohito koronaherceg Okinawába látogatott, lenyűgözte egy középiskolai karatebemutató, innen már biztos út vezetett a sportág népszerűsítésének uralkodói támogatásához. 

A következő évben a japán oktatási minisztérium meghívta Gichin Funakoshi okinawai mestert, hogy mutassa be a karatét egy tokiói kiállításon. Funakoshi csendes, középkorú iskolai tanár volt, költő, aki rajongott a kalligráfiáért. Senki nem gondolta, mekkora szerepet játszik majd a karate történetében. Bemutatója lenyűgözte a japán kormány tisztviselőit és judomestereit, ezért a férfi úgy döntött, hogy a szárazföldön marad, és karatét tanít. Eleinte rögös volt az útja, évekig éhbérért, házmesterként dolgozott. A japánok többsége ugyanis még mindig lenézte a karatét, pogány és vad művészetnek tekintették. Funakoshi azonban nagy buzgalommal az egyetemi hallgatókat és az irodai dolgozókat vette célba, akik fogékonyabbak voltak az újra. Végül 1935-ben a Dai Nippon Butoku Kai budointézmény – amely felügyelte a hagyományos japán harcművészeteket, beleértve a szumó­birkó­zást és a kendót (a szamuráj stílusú vívás bambuszbotokkal) –, hivatalosan is elfogadta a karatét.

Funakoshi és követői ezután importálták a judo technikáját, beleértve az edzői egyenruhákat, a színes öveket és a rangsorokat. Kínai eredete különösen gyanús volt, mivel Ázsia két nagy birodalma között nőtt a feszültség, és a háború veszélye fenyegetett. 1933-ban a japán karate írott szimbólumát homofónra változtatták – vagyis egy olyan szóra, amelyet ugyanúgy ejtenek ki, de más jelentéssel bír. A „kínai kéz” helyett a karate „üres kéz” lett. 
Ahogy a sporttudósok írják, a Nyugat vonzalma Japán fegyvertelen harcművészetei iránt egészen 1868-ig nyúlik vissza, amikor az ország több mint 250 éves zártság után először megnyitotta kapuit a külföldi látogatók előtt, ám népszerűségében igazi áttörést csak a II. világháború utáni időszak hozott. 
A sportot elsőként a Japánból visszatérő amerikai katona, a 21 éves középsúlyú ökölvívóbajnok, Robert Trias hozta el, aki a Csendes-óceánon állomásozott haditengerészeti tisztként. Trias elmondása szerint egy törékeny külsejű kínai buddhista misszionárius, Tung Gee Hsing kérte, hogy vegyen részt vele egy edzésen. Bár Trias pillanatok alatt padlóra került, érdeklődését annyira felkeltette a sport, hogy a Nyugat egyik első fekete övese lett, és 1946-ban visszatért az arizonai Phoenixbe, hogy megnyissa Amerika első karatedojóját, a harcművészetre mint önvédelemre helyezve a hangsúlyt. Hamarosan az Egyesült Államok karateszövetségének vezetőjeként közel 350 klubot irányított. Megírta az első angol nyelvű karatetankönyveket, és 1963-ban megszervezte az első világbajnokságot. 

Jelenleg mintegy 100 millió ember űzi a karatét öt kontinens 192 országában, ezzel bizonyítva, hogy ennek a harcművészeti ágnak igenis helye van a globális sportágak között.