Mindent vitt a víz

A hajnali órákban hatalmas, 9,2-es erősségű földrengés rázta meg az Indiai-óceánt Szumátra partjainál 2004. december 26-án. Nyomában olyan szökőár alakult ki, amely 14 országban okozott példátlan pusztítást és több mint 230 ezer ember életét követelte. Szumátra északi részének legközelebbi partjára például 51 méter magas hullámok zúdultak, amelyek 5 kilométer hosszan öntötték el a szárazföld belsejét. A kerek évforduló alkalmából az egész világ megemlékezik azokról a túlélőkről, tudósokról, újságírókról, orvosokról és hétköznapi hősökről, akik azon munkálkodtak, hogy minél több ember életét megmentsék a tragédia helyszínén. 

Emlékszem, ahogy két és fél évvel ezelőtt Thaiföld egyik legnépszerűbb szigetén, Phi Phi Don kikötőjében ültem. A békésen ringó hullámokat nézve képtelenség volt nem arra gondolni, milyen lehetett az, amikor azon a szerencsétlen napon visszahúzódott a tenger. A cunami legalább két-, de egyes helyeken hatméteres, egyre magasabbra tornyosuló hulláma csapott a kikötőre, elárasztva a belső, lakott helyeket, víz alá temetve a házakat, elsodorva az autókat, embereket. Akkor még nem jelölték a menekülés útvonalát táblákkal, mint ma, senki nem tudta, mit kell csinálni, merre kell futni. 

A hivatalos adatok szerint a turistákkal együtt tízezer ember tartózkodhatott Phi Phi Don szigetén, s bár 2005 júliusáig mindössze 850 áldozatot találtak meg, a helyiek mintegy négyezerre becsülik a halottjaik számát. Több ezer európai turistát is halottként vagy eltűntként tartanak nyilván. Legtöbben a szökőár hozta éles törmelékek miatt vesztették életüket, de az élelem, a tiszta víz és az orvosi kezelés hiánya tovább bővítette az áldozatok listáját. A hosszú távú környezeti károk is rendkívül súlyosak voltak, a falvakat, az üdülőhelyeket, a termőföldeket és halászterületeket lerombolta vagy elöntötte az omladék, a növényeket elpusztította a sós víz. 

A történet egyik kulcsfigurája Barry Hirshorn geofizikus volt, aki aznap a hawaii Csendes-óceáni Szökőár Figyelmeztető Központban volt szolgálatban. A személyhívója csipogott, jelezte, hogy rengéshullámok indítottak el egy Ausztráliá­ban lévő szeizmométert. Hirshorn azonnal a vezérlőterembe rohant, hogy kollégájával, Stuart Wein­stein­nel megkeresse a földrengés epicentrumát. Eredetileg 8,5-es erősségűre határozták meg a rengést, amit később 8,9-re, majd 9,2 magnitúdójúra frissítettek. Erőssége ellenére azonban kezdetben nem gondolták, hogy cunamit is generálna, ugyanis az ilyen események ritkák voltak az Indiai-óceánon. 

Tudományos szempontból több tényező is hozzájárult a 2004-es cunami pusztításához. Bár a szakemberek hat mélytengeri szökőár-felmérési és -jelentési (DART) bóját telepítettek ki a vízre, ezek közül csak három volt működőképes. Tehát Hirshorn és kollégái nem rendelkeztek valós idejű adatokkal, és így nem tudhatták, hogy az Indiai-óceánon a tektonikus lemezek mozgása erőteljes szökőárt váltott ki. Ám ha sikerült is volna ez a korai figyelmeztetés, Indonéziában, Thaiföldön, a Maldív-szigeteken és Srí Lankán akkor még nem volt olyan állomás, ami fogadta volna a riadót. Ehhez járult továbbá az is, hogy 2004-ben a tudósok még mindig a kiváltó földrengés mértéke alapján becsülték meg a szökőár erősségét, amiről azóta bebizonyították, hogy helytelen kö­­vetkeztetés, egy nagyobb földrengés nem feltétlenül okoz nagyobb cunamit. 

A szökőár pontos modellezéséhez hatalmas adatmennyiségre van szükség, amit amilyen gyorsan csak lehet, elemezni kell. A természeti katasztrófa 13 billió dolláros veszteséget okozott az országoknak, ami arra ösztönözte a globális befektetőket, hogy igenis pénzt kell áldozni a tudományos fejlesztésekre. Jelenleg 60 DART bója létezik világszerte, és több adat birtokában a szökőármodellek másodpercek alatt befuthatnak, a figyelmeztetéssel pedig ezrek életét lehet megmenteni. 

A szeizmológia tudománya hosszú utat tett meg az elmúlt 20 évben, az Indiai-óceán szökőárra figyelmeztető rendszere is létrejött, emellett az evakuálásra való felkészültség javult. Ám az országok nagyobb szökőárokkal szembeni megküzdési képessége továbbra is korlátozott és tesztelve sincs. Az indonéziai Sulawesiben 2018-ban bekövetkezett 7,5-es erősségű földrengés megrongálta a szökőár-érzékelőket és megsemmisítette a távközlési hálózatokat, ami késésekhez és hibákhoz vezetett a figyelmeztetések kiadásában. Japánban például 3 perccel a 2011-es óceáni földrengés után már kiadták a figyelmeztetést, a szökőár ennek ellenére több mint 18 500 emberéletet követelt. 
Ehhez jön még a népességrobbanás is: az Indiai-óceán mellett ugyanis olyan megavárosok fekszenek, mint az indiai Chennai, amelynek teljes partvonalát elöntötte a 2004-es szökőár. A lakosság száma azóta 70 százalékkal nőtt. A thaiföldi Phuket népessége még megdöbbentőbb mértékben, 180 százalékkal duzzadt, köszönhetően annak, hogy jelentős turisztikai célponttá fejlődött a térség, így bár nem tudni, hogy ez a régió mikor nézhet szembe újabb, 2004-es nagyságrendű cunamival, a cél egy átfogó és erőteljesebb kockázatcsökkentő intézkedés. 

Bár a japánok a 2011-es katasztrófa után megemelték a partfalak magasságát, hogy ezzel erősítsék a védekezést, az Indiai-óceán menti számos közösség még mindig nem rendelkezik megfelelő óvintézkedéssel, és a régió feltörekvő gazdaságai közül nem egy túl gyorsan úgy növekszik, hogy semmiféle megküzdési stratégiája nincs. Ahogy Barry Hirshorn mondja, a megoldás többirányú kell, hogy legyen. Egyrészt a fokozottan veszélyes területeken korlá­tozni kell az építkezést, az újonnan felhúzott házak építési normáit és azok betartatását felügyelni kell, és – ami a legfontosabb – minél szélesebb körben felvilágosítást adni arról, hogy mi a teendő egy újabb földrengés vagy szökőár esetén.