Megpróbáltatások naplója V.

Szeptember 19., péntek
Egész héten kezelhetetlen és hisztis. Mindennap otthon hagy valamit, háromszor vissza is kell fordulnunk. Amikor az inzulin marad otthon, késünk, mert őt is hazaviszem – nem merem a túlélőcsomagja nélkül otthagyni az iskolában…
Reggel három órát állunk a dugóban. Mire nagy nehezen megközelítem a villamosmegállót és kérem, hogy szálljon ki, bevallja, hogy nem mer egyedül menni. Velem szeretne lenni, mindig. Ez megható is lehetne, de az egész heti feszültség után robban a bomba: mindketten üvöltünk és sírunk. De nagyon. Nem tudjuk abbahagyni. Hazamegyünk, összebújunk. Megígéri, hogy megpróbál változtatni a viselkedésén, én pedig elmondom neki, hogy nekem is nagyon nehéz, mert jól akarom csinálni a dolgainkat…
Este kezembe kerül egy cikk, egy szakember azt nyilatkozza, nagyon fontos, hogy a szülők ne sírjanak. Szívesen cserélnék vele kicsit. Én azt mondom, hogy igenis sírjanak, együtt, ha úgy adódik. Nem vagyok tökéletes anya, ápolónő, szakácsnő, taxis és minden egyben – nekem is nehéz. És talán nem baj, ha ezt Laura látja…

Szeptember 22., hétfő
Békés hétvége után diabetológiára megyünk. Szánalmas, hogy egy lépcsőházban kell várni, ez mindig elkedvetlenít kicsit. Hiába van időpontunk, csúszik a rendelés. Először nagyon idegesít, aztán lassan minden megváltozik. Beszélgetni kezdünk szülőkkel, gyerekekkel. Mellettünk a padon egy anyuka lázasan telefonál, hogy ellopták a gyerek mobilját, a tanárnő hívta, mert az ebédet meg kellett beszélni, de ő halálra rémült, miért a tanár hívja…
Mindenkinél ott a kis táska, benne az inzulin. Előkerülnek a kis ételesdobozok, szendvicsek… Itt nem ciki, hogy enni kell, nem kap megjegyzést senki, hogy „ilyen nagylány, és nem bírja ki otthonig”… Kekszet majszol egy kisfiú, Laura felkapja a fejét. Én nem adtam neki olyan fajtát, mert túl soknak ítéletem a szénhidráttartalmát. Anyukával beszélgetve rájövök, hogy attól még nyugodtan ehet néha. A hölgy megkérdezi Laurát, mikor kell ennie. Öt perc múlva – mondja a lányom. Akkor vegyél nyugodtan, rá van írva minden szeletre, mennyi – nyújtja felé a zacskót, amin kis címkén valóban ott a kézzel írt szénhidráttartalom. Hihetetlenül jó érzés. Nem kell magyarázni semmit, itt mindenki úgy él, ahogy mi!
Találkozunk egy lánnyal, akinek inzulinpumpája van (bőr alá ültetett adagoló). Laura idegenkedik tőle, a lánynak bevált. Én szeretnék róla többet tudni, Laura nem, és mintegy megerősítésként ott egy másik lány, akinek egy hónapig volt, de csak problémát okozott. Egyelőre elnapoljuk a kérdést.