Megpróbáltatások naplója X.

Január 26., hétfő
A HbA1c (a cukoranyagcsere működésére utaló laboratóriumi érték) 8,1%. A kezelőorvos szerint ez középrossz eredmény, ezért új bázisinjekciót kap. A beadási helyek ellenőrzésekor kiderül, hogy több hatalmas izomcsomója van. Laura próbálja elviccelni a dolgot, de a doktornő szigorú és hajthatatlan. „Hatvan, nyolcvan évet szeretnénk még használni a bőrödet – mondja neki. – Mi lesz, ha már hat hónap után tökreteszed?” Látom, hogy ebből óriási bőgés lesz, de nem szólok közbe. Szeretném, ha a doktornőtől hallaná, hogy nem jó, ahogy adja magának. Én ugyanis nem tudtam meggyőzni, csak azt hajtogatta, hogy ha én adom, akkor fáj… Húsz percet vagyunk bent, de örökkévalóságnak tűnik. Tehetetlennek érzem magam, úgy gondolom, a szemrehányás nekem is szól. Mi az, hogy egy anya hagyja magát, és elfogadja a gyerek döntését arról, hogy magának ad injekciót a fenekébe?!  Nem kérdezgetni kell, hanem beadni. Nekem. Ha tetszik neki, ha nem. De mit csináljak, ha én nem vagyok ilyen? Az autóban aztán sírva fakad. Hogy mi lesz így vele… A szívem szakad meg, újra magával ragad az érzés, hogy nem akarom, hogy beteg legyen… Elbőgöm magam, és csak annyit hajtogatok, mint egy elakadt cd-lemez, hogy sajnálom, sajnálom, mindent odaadnék, hogy ne legyél beteg… Araszolunk a Hungária körúton, sírunk mind a ketten… Egy gyorsétteremben vigasztalódunk. Egészségtelen, de finom. „Ha a doktornő tudná – gondolom, - most jogos lenne a dorgálás.”

Január 28., szerda
Az, hogy időről időre beszámolok Laura állapotáról, következményekkel jár. Ismeretlenek keresnek meg és együttérzésükről biztosítanak, leírják saját történetüket, tapasztalataikat. Nem vigasztal, de igenis könnyebb, ha tudom, mások is küzdenek. Kijózanít az a fiatal nő, aki elmondja, hogy az ő férje majd’ egy év alatt állt át az új inzulinra – én csodát vártam, abban bíztam, egy-két hét alatt jobbak lesznek az eredmények. Amit kevésbé tudok megszokni, az az, amikor megbántanak. Nem gondolom, hogy tudatosan tennék, de bárki, aki anya, könnyen a átérezheti, mi zajlik le bennem akkor, ha közlik: a cukorbetegség a szeretetlenség miatt alakul ki… Soha, egyetlen percre sem merült fel bennem, hogy Laura nem kap elég szeretetet. Apukája, nagyszülők, nagynéni, pótanyák és pótpapák – hogy csak a legközelebbi „szeretetforrásokat” említsem. És bár elfogadom, hogy vannak, akiknek segít, én nem hiszem, hogy nagyanyám, anyám, esetleg az én vélt vagy valós bűneim, tévedéseim miatt lett beteg Laura. Sokkal inkább hiszek abban, hogy egy vírusfertőzés miatt pusztultak el a hasnyálmirigy béta-sejtjei, nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. Ma már azt is tudom, voltak jelek, amiket senki nem vett észre. Gyakran visszatérő hasfájás, fehérje a vizeletben – egész egyszerűen nem tudtuk, miért. Hiszem, hogy betegségének fizikai oka van, és nem lelki.
Én racionális ember vagyok. (Na jó, néha „elhajlok”.) Elhatároztam, hogy nem járatom különböző természetgyógyászokhoz, nem etetem, itatom semmi csodaszerrel – viszont mindenféléről beszámolok neki, amit olvastam, hallottam, és a végső döntés az övé. És eljött a pillanat, amikor meginogtam.