A megpróbáltatások naplója XIII.

Március 13., péntek
A fórumon dőlnek a válaszok. Hosszú évek óta cukros sorstársak, szülők írnak. A lényege mindegyiknek ugyanaz: nincs gyógymód, ne higgyek senkinek. Mindig lesznek, akik megtalálnak és csodát ígérnek, de nem szabad bedőlni. Lehet szedni immunerősítőket, vitaminokat, teákat – szigorúan ellenőrzötteket! –, és lehet masszíroztatni is, jót tesz az anyagcserének, és az is lehet, hogy mondjuk fél egység inzulinnal kevesebb kell. Számít ez? – kérdezi egyikük, és igaza van. Ha naponta négyszer szúrod magad, és összesen 43 egységet adsz be, teljesen mindegy... Ami viszont mindenképpen jót tesz és kötelező, az a mozgás. Ha lehet, naponta többször is. Az iskola és a különprogramok mellett ez most nem mindig megoldható – talán ha nagyobb lesz és önállóbb...

Március 16., hétfő
A hemoglobin még mindig magas. A combja nagyon csúnya, erre én is csak a kórházban döbbenek rá, amikor Mónika (a szakasszisztens) megnézi. Mindig ugyanoda adja, hiába minden kérés, finom fenyegetés. Ahogy ül ijedten, nagyon megsajnálom. Nem engedem, hogy piros filccel bejelölje a tiltott területet, de abban igaza van Móninak, muszáj változtatnia, különben baj lesz.
Az éjszakai inzulinon emelnek, így talán a reggeli eredményei jobbak lesznek. Hajnalban rosszul van, hipózik. Félálomban eszi a csokit és a szendvicset. Ilyenkor egy pillanat alatt elmúlik a fáradtságom – ő már régen alszik, amikor én még mindig csak fekszem, és nézem, hogyan lélegzik.
     
Március 21., szombat
Barátnőm írni szeretne a lapjában Lauráról és a betegségéről, de a szerkesztője „optimista történetet vár, boldog véggel”. Nem akarok vitatkozni arról, hogy vajon a mi történetünk optimista-e. Tudom, hogy néha túl sötéten látom a jövőt, de minden pillanatban azon vagyok, hogy Laurának jó legyen, és nagyon sok energiába kerül úgy élni, mintha minden rendben lenne. Elismerem, hogy néha vannak mélypontok, és nem sajnálom, hogy így nem felelünk meg a riportnak. A boldog véggel pedig nem tudok mit kezdeni. Nekem az a vágyam, hogy Laura boldog legyen, cukorbetegen is egészséges, szülessen majd egyszer babája – szóval csupa olyasmi, amire más anyuka is vágyik.
     
Március 22., vasárnap
Laura sokat sír, egész este szomorú. Utálja az egész inzulinbeadást, a méréseket – egyszóval az életet. Annyira sajnálom, hogy hosszú percekig nem találom a vigasztaló szavakat… Gyűlölöm, hogy így kell élnie, én is majdnem eldobom dühömben a pent, miközben meg hálás vagyok, hogy „csak” cukros… De a legjobb az lenne, ha egészséges lenne. Ahogy régen.
     
Március 25., szerda
Hallja a hírt: Erős Antónia babát vár. Tudom, hogy ez másnak talán nem jelent túl sokat, neki viszont fontos és megnyugtató. Sokszor példálóznak ugyanis Antóniával, szinte mindenkinek ő jut eszébe, ha megtudják, Laura cukorbeteg. De Laurának voltak fenntartásai: ha annyira jól van, miért nincs babája?! Na, egy tizenkét évesnek még nem olyan könnyű megmagyarázni, hogy az élet azért ennél kissé bonyolultabb… Mindenesetre egy újabb olyan (örömteli) esemény, ami jókedvűvé teszi.