A megpróbáltatások naplója XVII.

Május 10., vasárnap
Laura már nem méri a súlyát mindennap, és már nem sír azon, hogy milyen sokat hízott. Lassan elfogadja, hogy teljesen normális a súlya, arányos a testfelépítése – úgy gyönyörű, ahogy van. Nehéz volt megértenie, hogy a tavaly nyári kinézete már a betegség jele volt: az a soványság nem szép, hanem kóros és aggasztó volt.

Május 11., hétfő
Az iskolából hazahoz egy papírt a nyári táborról. Nézegeti, szeretne menni, de tudja, nem lehet. Illetve mehetne, ha a tanárok között lenne valaki, aki „vállalja” őt, de ilyen sajnos nincs. Az étkezést még megoldanánk, de az éjszakától tart. Megértem, de úgy gondolom, pár év múlva – esetleg jövőre – ebbe is belevág. Az erdei iskolába sem megy el: barátnője nem tud velük utazni, nélküle egyedül érzi magát. Rebi az, aki félbehagyva mindent megy vele enni, ha idő van, aki segít mérni, ha rosszul van – egyszóval igazi barátnő.

Május 14., csütörtök
Nővéremmel van két napig. Igyekeznek mindent úgy csinálni, ahogy felírtam, bár én arra biztatom a tesómat, hallgasson Laurára. Ő ugyanis pontosan tudja, mennyit ehet, hány egység inzulint adhat be. Akkor kell neki segíteni, ha bajban van, ha rosszul érzi magát. Néha van egy kis izgalom, és lehet, hogy nem reagálok mindig jól, de azt üzenem a nővéremnek: megbízom benne.

Május 15., péntek
A cukrai meglepően jók. Igaz, végre itt a jó idő, a meleg, ami Laurának nagyon jó. A bázisinzulin penje elromlott, vagy legalábbis egy-két este egészen biztosan nem sikerült beadni a megfelelő mennyiségű inzulint. A kórházban írnak másikat, a forgalmazó pedig kicseréli a hibásat – bár hogy igazából mi a baj, nem tudjuk.

Május 17., vasárnap
A karja egyre jobb állapotban van, fokozatosan terhelheti. A pozitív következmény még kitart: a könyv már nem ellenség. Jó az ágyon lustálkodni, olvasgatni.

Május 20., szerda
Egyre többen kérdezik, mi a helyzet a gyógynövénnyel, amit szed. Mintegy négy hónap után már le merem írni, hogy nekünk nem használt. Issza vagy nem – teljesen mindegy. Az egyetlen, ami számít, az inzulin. Amióta az elsőre ijesztőnek tűnő adagokat kapja, minden rendben, még a betegség alatt sem volt kiugróan magas értéke. Ehhez még hozzájön, hogy elfogadja, ha a szénhidráttal variálunk (van, hogy kevesebbet kap, kimarad egy kisétkezés stb.). Szülőtársakkal beszélgetve ez az eredmény – mert kudarcnak semmi esetre sem nevezném – semmi meglepetést nem okoz. Üdvözlet egy új „szinten” a betegség elfogadásához vezető úton: az aktív elfogadás időszakában!