A megpróbáltatások naplója XVIII.

Május 22., péntek
Laura a kórházból kap egy levelet: diabetológiai tábort szerveznek. Nagyon lelkes, szeretne menni. Nem merem mondani neki, hogy a szülőktől nem sok jót hallottam a táborról. Bár ez is, mint annyi minden más, nézőpont kérdése: valaki azt mondja, élvezte a gyereke, mások szerint alig bírta ki az egy hetet. Ha azt vesszük, hogy Laura helyében én az iskolai balatoni táborból is egy óra elteltével menekültem volna haza, van esélyünk, hogy élvezni fogja.
Csak én aggódom megint, szokás szerint.

Május 28., csütörtök
Egy darabig biztosan emlegetni fogjuk ezt a napot. Már „egyedül jár”, azaz suli után vagy a munkahelyemre jön, vagy hazamegy, busszal, villamossal, ahogy a többiek. Ma a munkahelyemre jött. Ebéd előtt hipózik, de utána rendeződni látszik a cukra, beszélgetünk, aztán elmegy, hogy egy szabad gépnél netezzen kicsit. Pár perc múlva sápadtan jön oda hozzám, furcsán néz, halkan csak annyit mond: „Anya, azt hiszem, hipózok!” A cukra baromi alacsony, a szeme furcsa, sehová sem néző, az arca sápadt. Egy pillanatig úgy tűnik, elájul. Előveszem a glukagoninjekciót. Még sosem kellett, és elhatároztuk, nem is fog – az ájulás fejben dől el, mondta a doktornő –, most mégis nagyon megnyugtató, hogy van. Közben eszik szőlőcukrot, kekszet, iszik cukros üdítőt. Neki pár perc alatt hatni szokott a szénhidrátbomba, most semmi. Újra szőlőcukor, keksz, kóla… Lassan jobban lesz. A kollégáim észre sem veszik, hogy rosszul van.
Arra gondolok: mi van, ha ez a buszon történik vele? Ott ki segít neki? Többnyire le sem tud ülni, cipeli a nehéz hátizsákot, mire a tömegben előveszi a túlélődobozkáját, már lehet, hogy késő... Újra mázsás súllyal nehezedik rám a betegsége. Hiába szeretném, hogy úgy éljen, ahogy a többiek, valami mindig történik, ami arra emlékeztet: nem lehet.

Június 1., hétfő
Mamával elég sokat bicikliznek. Állandó vitatéma a túlélődoboz és az innivaló. Laura nem akarja vinni, de hogy miért, fogalmam sincs. „Ciki” – intéz el, amikor rákérdezek. Istenem, mindig azzal járunk, miért pont falun, a bicikli kosarában zavarja az az átkozott doboz?! Mama induláskor azért rákérdez: „Semmi fehérítő?” (Magyarul: jól van-e, cukor rendben, nem hipózik?)
Nem tudom megmagyarázni, de ezt jó hallani. Lassan a mami is beletanul a cukorbetegségbe. Csak mérni ne kellene, meg szúrni, meg diétázni! Csak még egyszer azt ehetne, akkor és annyit az unokája, amit, amikor és amennyit szeretne! És bárcsak meghallgatnák az égiek a kérését, hogy gyógyuljon meg Laura, vagy ha ez túl nagy álom, legalább láthassák a papival azt, hogy Laura boldog és egészséges életet él felnőttként is…

Június 4., csütörtök
Laura kurtán-furcsán búcsúzik ettől a tanévtől. Torokgyulladása van, nem mehet suliba. Az erdei iskolába nem megy, és a sportnap is kétségessé válik. De úgy látom, nem nagyon bánja. Elfáradt már. Hosszú volt ez a tanév. Sokszor szidtam – szidom –, de aztán mindig arra gondolok, hogy annyi minden történt vele, amit egy felnőttnek is nehéz lenne végigcsinálni, nemhogy egy gyereknek… És persze bánt a rossz matekjegy, de igazából nem számít.