A megpróbáltatások naplója XX.

Részletek az anyuka naplójából, amelyben azt a nagy közös küzdelmet örökíti meg, amelyet a lányával együtt vívnak a derült égből villámcsapásként rájuk törő 1-es típusú cukorbetegséggel.

Vény nélkülSzabó Enikő2009. 07. 24. péntek2009. 07. 24.

Kép: Németh Laura cukorbeteg kislány diabétesz 2009 02 16 Fotó: Kállai Márton

A megpróbáltatások naplója XX.
Németh Laura cukorbeteg kislány diabétesz 2009 02 16 Fotó: Kállai Márton

Június 22., hétfő
Újra a kórházban, a szokásos diabéteszes rendelésen. Új helyre költözött a rendelő, végre nem a sötét és barátságtalan lépcsőházban kell várakozni, hanem egy gyönyörű, vidám váróban. Laura kap egy új naplót, amit már ő vezet. Lehet bele rajzolni, díszíteni, ahogy csak akarja, a lényeg, hogy mindent jegyezzen fel, ami a betegségével kapcsolatos. Lassan eljön az idő, hogy én már be sem megyek vele, mert csak „belezavarok” a beszélgetésbe…

Június 25., csütörtök
A hatalmas esti viharban nem tudunk telefonálni, így boldog tudatlanságban élek. Laura mamiéknál tölti a hetet. Kilenc körül végre sikerül telefonálnom, a papa veszi fel a telefont. A kurta köszönésből hallom, valami baj van. A háttérből Laura bömbölése hallatszik, meg anyu ideges hangja… Kiderül, Laura nem tudja kicserélni az inzulint a penben, és a mama sem. Teljes a pánik. Próbálom megnyugtatni, és megmagyarázni, hogy valószínűleg fordítva próbálja összecsavarozni, de csak azt hüppögi, hogy „nem, nem, a pen romlott el”. Tudom, hogy nincs semmi baja a pennek, egyszerűen meg kellene fordítani, de nem boldogulunk telefonon keresztül. Eszembe jut, hogy a régi penje ott van tartaléknak, próbálja meg beletenni abba. Egy perc alatt sikerül – szerintem az sokkal bonyolultabb –, beadja és megnyugszik. Amikor tíz perc múlva újrahívom őket, már teljesen nyugodt és kekszet majszol. Kérem a papát, próbálja meg ő összerakni a pent, persze egyből sikerül neki is… De van magyarázat: ha a gyerek bőg, ők idegesek lesznek! Hát igen, mindenki kiborult, csak Laura nézi nyugodtan a tévét, mintha mi sem történt volna.

Június 27., szombat
Délelőtt mozi, vásárlás, aztán meghívom ebédelni egy bevásárlóközpont éttermébe. Még húsz perc sem telik el az inzulin beadása után, amikor szól, hogy rosszul érzi magát. Mérünk, közben már eszik, a cukra alacsony ugyan, de nem vészes. A következő pillanatban azonban Laura csak nyöszörög: „Anya, anya, nagyon rossz!” Az arca piros, izzad, a szeme fátyolos. Ijesztően néz ki. Mérek, 2,2 a cukra, egyik kezemmel tartom, a másikkal összeszerelem a glucagoninjekciót. A szomszéd asztalnál fiatal nők ülnek – olyan „csajos” ebédelésnek néz ki a dolog –, arra gondolok, ha nekik szólok, hogy hívjanak mentőt, biztosan megteszik. Közben beszéltetem Laurát, itatom kólával, lassan jobban lesz. Szépen megy felfelé a cukra, kezd visszatérni a normális, egészséges színe. Remegek, engem is megvisel a rosszulléte. Máskor hipó után Laura pörög, intézkedik, most azonban fáradt, szomorú. Kéri, hogy menjünk haza, le szeretne feküdni. Ahogy hazaérünk, összebújunk és alszik egy jót. Nem tudok semmi vigasztalót mondani, én is megijedtem, én is szomorú lettem…

Nézem, ahogy alszik, és bőgök. Gyűlölöm a betegségét, azt, hogy egy pillanat alatt képes szétrombolni azt az illúziót, hogy minden rendben van. És közben meg örülök, hogy ez akkor történt, amikor velem volt, nem például a mamival – az iskoláról nem is beszélve…

Ezek is érdekelhetnek