A megpróbáltatások naplója XXI.

Közeledik a „cukros szülinap”: július végén lesz egy éve, hogy kiderült a betegsége. Akkor azt hittem, sosem „tanulunk bele” ebbe az állapotba, s lám, a kezdeti nehézségek után egyre jobban vesszük az akadályokat.

Több értelemben is új fejezethez értünk az életünkben. Hónapok óta érlelődik a doktorváltás gondolata mindkettőnkben – ez nagy lépés, hiszen sokáig istentől valóknak tartottuk a szakember tanácsait, aki bevezetett minket a cukrosok világába. Ma már (egyévnyi tapasztalattal a hátunk mögött) merünk lépni, változtatni és megkeresni a nekünk legmegfelelőbb orvost.

Valahogy mára minden egyszerűbb lett. Laura nagyon sokat változott, a védelemre szoruló kislány és az egyre önállóbb nagylány egyszerre él benne. Rájöttem, sok-sok kérdés, probléma igazából nem a cukorbetegségéből adódik, hanem egyszerűen abból, hogy kamaszodik. Ő küzd a hormonokkal, a kavargó érzéseivel – én pedig küzdök vele és magammal. Az, hogy cukorbeteg, csak nehezíti a történetet, de igazából már másról szólnak a gondjaink, örömeink.

Remélem, lassan a család, a barátok, az ismerősök is megerősítenek abban: jó úton járunk. Bízom benne, hogy az egyik „kritikusom”, Gabi barátnőm is úgy látta a múlt hétvégén, hogy (Laura szavaival) nem buzogtam túl az együtt töltött napot. Nem rohangáltam Laura után, nem mértük folyamatosan a cukrát, hagytam, hogy ügyesen kiadagolja magának az ebédet, és nem volt baj, hogy a kuglófba véletlenül került egy kis cukor – így is jóízűen evett belőle. Ha néha mégis elbizonytalanodom, a fórumon, a sorstársak között mindig akad valaki, aki ír pár biztató szót. Nincs új probléma: ami ma nekünk tűnik megoldhatatlan feladatnak, holnap valaki más életét keseríti meg. Alapvetően jók Laura értékei, de már tudom, tökéletes soha nem lesz. Egy normális nap után az este mért 17-es cukor már nem okoz olyan óriási fejtörést, mint régen – egyszerűen megpróbáljuk kezelni és úrrá lenni rajta.

Már nem fájnak azok a mondatok sem, hogy ki fogja nőni. Ha valaki így gondolja, ám tegye. Mi ketten Laurával tudjuk és mára elfogadtuk: I. típusú diabétesze egy életen át tart. Nem kell a sajnálkozás sem, hiszen egy szülőtárs remekül megfogalmazta a lényeget: mi nem gyógyszert adunk a gyerekeinknek, hanem inzulint.

Egyre többször hangzik el a kérés Laura szájából: „Anya, ezt ne írd meg!” És nekem tiszteletben kell tartanom a döntését, hiszen itt az ő életéről van szó. Ezért befejezem a naplóírást.

Helyette inkább pakolok. Ugyanis nyaralni készülünk. Éppúgy, mint régen. Nincs külön táska Laura ételének, nem viszünk mérleget sem. Már mosolygunk azon, hogy tavaly milyen körülményesen utaztunk el pár napra!

Tulajdonképpen jól van ez így. Persze azért félek a jövőtől. De ha már nevetünk magunkon, nagy baj nem lehet. Ugye?