Árcímkét a természetre?

Alapvetően mindannyian tisztában vagyunk természetes és megújuló erőforrásunk értékével, mégis, akkor érezzük át igazán, mikor annak állapota valamilyen okból megváltozik. És ez az ok szinte mindig az ember. Mert ki gondolná, hogy egy település mögötti eldugott láp és annak összes élőlénye mit ér, mennyiben befolyásolja az ökoszisztémát, míg bevásárlóközpontot nem építünk rá. Pár év múlva tapasztaljuk csak, mekkora kárt okoztunk – elszaporodnak a kártevők. Ez hosszú távon a gazdaság sikerességét is ronthatja. Mennyivel könnyebb lenne meghozni a döntést fogyasztói társadalmunkban, ha előre tudnánk, mennyit veszíthetünk forintban.

„A címkézés azonban nem olyan egyszerű” – tudom meg Kovács Eszter ökológiai közgazdásztól. Persze vannak bizonyos „termékek”, amikre könnyű árat mondani – ilyen például a fa, aminek tudjuk kitermelési költségét és értékesítési árát, vagy a rókagomba, amit a piacon meghatározott áron adunk el. Nehezebb dolgunk van azonban, ha a levegőt vagy természetvédelmi területet szeretnénk felcímkézni. Etikai okokból is. Hiszen ki mondja meg, mennyibe kerül a kerecsensólyom vagy egy ritka növény? A közgazdászok e problémát különböző módszerekkel próbálják áthidalni. Vegyük példának a vizes élőhelyeket. Először is: mennyi annak a közvetlen használati értéke, azaz mennyit hoz a konyhára a halászat, a víz mint erőforrás, illetve az ökoturizmus? Másodszor: mennyi a közvetett használat értéke? Itt gondolni kell például a víztisztításra, illetve a vízháztartás szabályozására. Harmadszor meg kell vizsgálni a választási lehetőség értékét. Vajon a jövőben is lesz lehetőség más, hasonló vizes terület felkeresésére, hasznosítására – másképp szólva, helyettesíthető az adott terület? Vagy mennyi olyan, még fel nem fedezett „információt” tartalmazhat a terület, ami a jövő nemzedékének fontos lehet? Mert tisztában kell lenni az örökségi értékkel is, azzal, hogy mit hagyunk magunk után. Végül pedig a létezési értéket kell számba venni. Vagyis azt, hogy a vizes élőhelynek ugyanannyi joga van a létezéshez, mint bármelyikünknek.

De mi a helyzet akkor, ha az adott természeti érték vizsgálatakor nem egyértelműek a válaszok a fenti kérdésekre? Mondjuk, ha egy ritka virágról van szó. Kovács Eszter szerint erre is van megoldás, bár megbízhatósága kérdéses. Ilyenkor jön ugyanis a kérdőívezés. Vajon mennyit lennénk hajlandók fizetni azért, hogy egy ritka faj vagy terület életben maradjon? A kérdés nem könnyű. „Nem mindegy ugyanis, hogy állampolgárként vagy fogyasztóként válaszolunk. Egész más a helyzet, ha tényleges döntési helyzetben vagyunk, más emberekkel beszélgetve jobban megértjük a problémát, s mint állampolgár viszonyulunk a kérdéshez (vagyis a közösség érdekét tartjuk szem előtt, nem az egyéni érdekünket).” Éppen ezért az ökológiai közgazdász szerint csak azt kellene értékelnünk pénzben, amit lehet. Amit nem, annak fontosságára más módszerekkel kellene felhívnunk a figyelmet.

A természet beárazása tehát vitatott kérdés. Ennek ellenére a feladat összehangolását az ENSZ magára vállalta, s még ebben az évben a világ neves tudósait bízza meg az elvégzésével.