Eljött a naplopók ideje

Macskakonzervet is vehetett volna, de az nem tűnt praktikusnak, mert nincs macskája – árulja el bogádi házának udvarán, miközben tekintetünket a tetőre szegezzük. Három négyzetméteres, lapos, szürke szerkezetet bámulunk: a sörkollektort. Ezt barkácsolta össze öt évvel ezelőtt a dobozokból, és ennek köszönheti, hogy már nem a gázszámla kézhezvételekor izzad le lakásában.

– Harmincezer forintot fizetünk a százhetven négyzetméteres házunkra a téli hónapokban. Ez ötven-ötvenöt ezer lenne a sörkoli nélkül. Egy év alatt megtérült, az elkészítése összesen negyvenezer forintomba került. Sörrel együtt – teszi hozzá.

Könnyű neki, a gépész végzettségű műszaki zseninek – gondolom. Egy laikus legfeljebb az első feladaton, a dobozok kiürítésén esne át – utána meg a dobozokon. Attila azonban állítja: bárki elkészítheti saját sörkollektorát, és a második lépésbe sem törik bele a bicskája. A dobozok ugyanis rendkívül vékony, könnyen formázható alumíniumból készülnek, így akár manikűrollóval is megszabadíthatjuk őket az aljuktól és a tetejüktől.

Ezután csövezni kell. Attila néhány fel nem használt hengerrel már illusztrálja is, mire gondolt: csőszerűen egymásba illesztgeti őket – az étkezőasztal mellett ülve. A csövek feketére festése következik, hogy még jobban szívják a napot. Végül jöhet a kiszuperált heverőnk alja vagy bármi, ami keretként szolgálhat a csöveknek.

Sorban belehelyezzük őket, majd fényáteresztő anyaggal – például üveggel – lefedjük. Ekkor ismét a haveroké a főszerep: az alkotást fel kell tornázni a háztetőre, lehetőleg nem a szomszéd diófájának az árnyékába. Már kezdem elhinni, hogy egyszer nekem is lehet saját kollektorom – ha nem is sör-, de legalább „kóla light” –, mikor két elrejtett lyukat pillantok meg: egyiket a tetőtéri előszoba mennyezetén, másikat a falán. Utóbbi mellett kapcsoló is található. Az ügy tehát bonyolódik, de Attila elszántan magyaráz:

– Ha a sörösdobozokban lévő levegő eléri a huszonhat fokot, a falba épített, negyvenöt wattos, energiatakarékos ventilátor automatikusan bekapcsol. Beszippantja a benti levegőt a sörkoliba, cserébe a mennyezeti nyíláson beküldi a felmelegítettet. Így működik a rendszer.

Na, ide azért már nem elég a manikűrolló – állapítom meg magamban, miközben töretlen lelkesedéssel hallgatom, mennyire hatékony ez a fűtéskiegészítő módszer. Az emeleten például ennek köszönhetően egyáltalán nem használnak gázt. A sörkollektor pillanatokon belül képes a hőmérsékletét tíz-tizenkét fokkal megemelni, a dobozokban felmelegített levegő ugyanis – a napsütés erejétől függően – meghaladhatja a kétszáz fokot is.

– A gyári kollektorok között akad olyan, amelyik az enyémnél valamivel hatékonyabb. Az ott például tíz-húsz százalékkal többet tud – mutat a szemközti háztetőre rögzített sok négyzetméteres csodára, majd hozzáteszi: – Négy és fél millióért szereltette fel a szomszéd.

Gáz csak akkor van – pontosabban akkor fogy –, ha nem akar sütni a nap. És mivel parancsolni egyelőre senki nem tud neki, mit lehet olyankor tenni? Be kell szerezni néhány újabb rekesz sört, amitől egyből derűsebbnek látszik a világ. Igaz, beindulni nem a hőérzékelős ventilátor fog tőle. De akkor ez már kit érdekel?