Lehet-e beszélgetni a katasztrófákról?

– Hogyan készült fel a személyes találkozásokra?
– Magyarországon nincs katasztrófapszichológusi szakképzés, ezért az utazás előtt egymás között beszéltük meg a teendőket.

– Egyébként volna szükség ilyen képzésre?
– Hogyne. A Magyar Pszichológiai Társaságon belül nemrég szekciót is alakítottunk az érdekében.

– A bajbajutottak kérték a segítségüket?
– Nem kérték, Magyarországon ennek még nem alakult ki a kultúrája, így az iszapkárosultaknak sem jutott eszükbe, hogy szakemberhez forduljanak az őket ért megrázkódtatások feldolgozása érdekében.

– De azért nem zavarták el önöket, amikor rájuk nyitották az ajtót?
– Nem, dehogy, örömmel fogadtak bennünket, igaz, csak akkor mondtuk meg, hogy kik vagyunk, ha rákérdeztek. Egyébként úgy mutatkoztunk be, hogy a Máltai Szeretetszolgálattól érkeztünk, és szívesen beszélgetünk velük. Ami egyébként igaz is.

– Miért könnyít az ember lelkén, ha az átélt tragédiáját megoszthatja másokkal?
– Mert ezzel önmagán kívül helyezi a bajt, s ezáltal kicsit megkönnyebbül.

– Mi egy ilyen beszélgetésnek a felépítése?
– Meghallgatjuk, hogy miket éltek át, és igyekszünk segíteni a jövőké­pük formálódását.

– Kik vannak a legrosszabb helyzetben?
– Akik nemcsak a házukat, vagyonukat veszítették el, hanem az irataikat, fényképüket, használati tárgyaikat is elsodorta az ár. Találkoztam olyan nővel, akinek csak az a ruhája maradt meg, ami rajta volt. Ő nemcsak a vagyonát veszítette el, hanem a múltját is.

– Ők a legveszélyeztetettebbek?
– Az az egyéntől is függ, illetve, hogy mennyire volt kedves a múltja neki. A legjobban azért a 25-30 családért aggódom, amelyek még mindig nem költöztek ki a házukból. Ez azt jelenti, hogy még mindig nem tudtak elszakadni tőle.

– Ami nem is csoda, hiszen életük munkája fekszik benne.
– Természetesen. Gyermekkori emlékek, szerelmek, ünnepek színterei ezek az épületek, amit el kell hagyniuk, és a dózer könyörtelenül semmivé teszi, jóllehet van, amelyiken sérülés sem látszik.

– Haragszanak valakire a károsultak?
– Legelsősorban a timföldgyár vezetőire, akik az első időkben megpróbálták bagatellizálni a történteket, majd elhallgattak. Pedig ha kiállnának a károsultak elé, és őszintén bocsánatot kérnének, az sokat segítene. Eddig azonban egyetlen lakossági fórumon sem jelentek meg.

– Lehet, hogy a saját testi épségük érdekében…
– Nem hinném, hogy atrocitásra kerülne sor, már csak azért sem, mert a károsultak legtöbbje valamilyen formában kötődik ahhoz az üzemhez, amelynek a tározójából az iszap rájuk zúdult. De elégedetlenek az értékbecslőkkel is.

– Akik alacsonyabb összeget állapítottak meg a ténylegesnél.
– Egyrészt alacsonyabbat, másrészt nem követhető, milyen megfontolás alapján állapítják meg a kár nagyságát. A károsultak kezdeti összetartása sajnos már a múlté, most már azt figyelik, ki mekkora összegre számíthat, ki mennyi adományban részült, ki milyen bérleményben lakhat.

– Egymás ellen fordultak?
– Ezt így nem mondanám. Inkább a hivatalokkal szembeni tehetetlenségük frusztrálja őket. A tájékoztatás viszont sokat oldana ezen. Akinek félinformációi vannak, az saját képzelete alapján egészíti ki azokat, és abban kezd hinni.

– Az értékbecsléssel kapcsolatos ellenérzéseik egyébként jogosnak tűnnek, hiszen kérésükre új becsüsöket küldtek.
– Így van, s ez erősíti őket. Harcolnak az igazukért, ami lélektani szempontból mindenképpen kedvező. Egyrészt nem uralkodik el rajtuk az apátia, másrészt kezdik érezni az erejüket, s használni a helyzetet.

– Ezen mit ért?
– Találkoztam olyan károsulttal, aki tudatosan mesélte el mindenkinek a tragédiáját, a végén pedig megadta a bankszámlája számát, amire várja az adományokat. És nem eredménytelenül.

– Említette, hogy a beszélgetések során igyekszik a pozitívumokra irányítani a figyelmet.
– Így hívom elő a károsultakban a reményt, ami segít a jövőképük megalkotásában. Rájönnek, hogy bár elveszítették mindenüket, de, mondjuk, a gyereküknek akkora háza van, amiben ők is elférnek. Találkoztam olyannal, aki a helyzetet arra használja, hogy a korábbi többszintes háza helyett az általa ma már jobban kedvelt földszintesbe költözik.

– Minél erősebb valaki, annál könnyebben viseli a katasztrófát?
– Ez nem biztos. Találkoztam egy olyan nővel, aki nehezen akart szóba állni velem, s aztán alig akart elengedni. Társára nemigen számíthatott, vállalkozását egyedül vitte, erősnek érezte magát, de most mégis megroppant.

– Honnan tudja, hogy valóban megroppant?
– A tekintetén lehetett látni. Volt egy kollégám, aki négy gyerekkel veszítette el a férjét egyik napról a másikra. Az ő tekintete volt ilyen opálos a tragédiát követően.

– Egyébként általában nőkkel beszélgetett?
– Többségében igen.

– Mert a férfiak elutasították?
– Nem erről van szó. A férfiak egy része munkában volt. Ám általában ők egyébként sem úgy dolgozzák fel a tragédiát, mint a nők, nem kibeszélik, inkább valamilyen tevékenységbe menekülnek. Rosszul teszik, mert aki nem dolgozza föl, amit átélt, az megroppanhat. Mint az, aki nem gyászolja el a szerettét.

– Azt élik át a károsultak, mint akinek meghalt valakije?
– Nagyjából igen. És ugyanúgy el kell gyászolni az egykori házat, a tárgyakat, Devecsert. Ez egy évig is eltarthat.

– Utána viszont egészséges lélekkel folytatják az életüket?
– Legtöbbjük igen. Akkor már nem minden gondolatuk a veszteség lesz, s aki nem tudja, mi történt velük, az a viselkedésükből nem fogja észrevenni. Föltéve persze, ha rendeződnek a dolgaik. Viszont az emlék egész életüket végig fogja kísérni.

– Az ilyen munkához azonban önnek is erősnek kell lennie.
– Naponta öt-nyolc családdal beszélgettem, de ha egyhuzamban két napnál többet kellett maradnom Devecserben, az már nagyon megviselt.

– És ön hogy dolgozza fel a hallott tragédiákat?
– Ugyanúgy, mint azok, akiknek személyesen kellett átélniük. Kibeszéléssel. Időközönként mi, katasztrófapszichológusok összejövünk, és ki-ki elmondja az átélteket. Ezzel rakjuk le magunkról a terheket.