Ússza meg tíz köbméter fával a telet!

Már a kapuban érzékelem: ez a ház más, mint a többi. Aztán ahogy bebocsátást nyerek, azonnal megértem, miért. Minden lélegzik körülöttem, nem csak az udvar, a ház is él. Még lombfosztottan is látható a kert bujasága, mindenütt növény, ott nőnek, ahol nekik jólesik.

– Először eldugtam a konyhakertet az udvar hátsó felében, ahogy a parasztházaknál szokás. De rájöttem, nem jól teszem. Szeretem kávézás közben látni, ahogy érik a paradicsom – mondja Märcz Károly, miközben a verőfényes téli napsütést kihasználva körbejárjuk az udvart. A műhely épülete előtt nagy hordók. Belekukkantok: egyikben agyag, másikban homok.

– Jó, ha mindig kéznél vannak, én csemperagasztó helyett ezeket tárolom. Az ökoporta magas szintű önellátást is jelent. Itt mindent én építettem, és bármit megbarkácsolok, ha a szükség úgy hozza.

Jobb helyre is tehették volna ezt a filagóriát – gondolom, mikor felfedezek egy bájos kis vályogépítményt az óriási komposztdomb melletti sarokban. Ám ahogy közelebb lépek, kiderül: a köríves, zsindelytetős romantika csak a benne tárolt szerszámoknak szól. Visszakaptatunk a ház felé és letelepszünk a kőtámfalba épített padon.

– Végre van egy saját akváriumom, mindig is vágytam rá. Ebben ráadásul még pecázni és úszkálni is lehet – mutat az előttünk elterülő száz köbméteres tóra, melyben jó időben a pontyok, harcsák és vörösszárnyú keszegek mellett sok megunt ékszerteknős is otthonra talál. Saját gyártmány ez is, kialakítása a lejtős terepen igazi bűvészmutatvány lehetett.

De nézzük végre a házat. Vagy ő néz minket? Talán a hatalmas üvegfelület miatt érzem úgy. Ez a teraszajtó – a napsugarak beesési szögét is figyelembe vevő elhelyezésnek köszönhetően – egyben napkollektor. A fő melegfelelős azonban a ház közepén terebélyesedő cserépkályha, ami a földszintet tökéletesen felfűti, az emeleti hálószobákhoz pedig légcsatornákon keresztül engedi felszállni a fizika törvényeit tiszteletben tartó meleg levegőt. Ezt az alaptörvényt Märcz Károly a légkondicionálásnál is kihasználja. Zajos, áramzabáló készülékek helyett átszellőztetett, dupla tetőt alakított ki, ahol a cserép alatt felmelegedett levegő kiszellőző résen át távozik. Tetszenek a ház színei – mondom, mire kiderül, a vályogfalak festését vasoxiddal színezett földfestékkel oldotta meg. A fürdőszobába lépve aztán tényleg lehidalok, az ok a komposztvécé. Nem a szag, a módszer hat rám az újdonság erejével: a normál kagylónak tűnő képződménybe használat után víz helyett egy marék szecskázott szalmát kell dobni. Így óvja a Märcz család a Föld apadó vízbázisát és spórolja meg a vízdíj 50 százalékát.

– Ezt magyarázd meg húszévesen a haverjaidnak – mondja Märczék lánya, Évi, mikor az otthonáról kérdezem. Mond még néhány mondatot a szálló porról és a sok fa takarításának a nehézségeiről, aztán visszamegy a szobájába. Märcz úr ezután egy gyönyörű tölgy étkezőasztal mellé ültet. Saját készítésű cserépkályhájába épített sütőben, saját almából sütött tortával kínál és mutatja a hatalmas asztallap göcseit, repedéseit, féregrágásait, melyek a XIX. századi Ormánságról mesélnek. Ő meg arról, hogy tizenkét éve hagyta ott hivatali állását és kezdte meg otthona kialakítását, melyhez a szemlélet és elhivatottság mellett egy jól kereső feleség és némi jókor érkezett családi örökség sem ártott. Jelenleg újabb ökotanya létrehozásán dolgozik, amit a városon kívül, az erdőben fog működtetni vendégházként. Ha egyszer elkészül, hasonló lesz, mint a lakóháza: simul, szolgál, de azért megköveteli a magáét. Nem csodálatot, csak szeretetet, nem áldozatot, csak gondoskodást. Hogy viszonozhassa azoknak, akik nem csupán benne, hanem vele élnek.