Japán: újabb katasztrófa küszöbén?

Egyes, hármas, kettes: ilyen sorrendben robbantak fel Fukusima atomerőművének reaktorai. Négy nap alatt három robbanás, bár ez a szó atomreaktorok esetén különösen félelemkeltő. Az atomreaktor azonban nem atombomba, atomrobbanás ilyen esetekben lehetetlen, hiszen a reaktorokban soha nincs együtt a hasadó anyagok „kritikus tömege”, a fűtőanyag dúsítása sokkal csekélyebb annál, semhogy az atomrobbanás bekövetkezzék. A három japán reaktornak „csak” a külső héja robbant le, a reaktor magjának a burkolata nem sérült meg. Minden esetben a hűtőrendszer mondta fel a szolgálatot: a túlhevült gőz bizonyos körülmények között a víz két alkotóelemére, hidrogénre és oxigénre bomlik. Ez pedig veszélyes robbanóelegy. Hűtés híján viszont bekövetkezhet a leolvadásnak nevezett jelenség – bár a szakemberek szerint nem kell újabb Csernobilre számítani. Ott 1986-ban a reaktor egészen a magjáig leolvadt, a robbanások és a tűz veszélyes sugárzó anyagokat sodort a légkörbe. Japánban viszont más típusú, biztonságosabb reaktorok vannak, amelyek gyorsan múló (hamar lebomló) szennyeződést okozhatnak ugyan, de a csernobilihoz hasonló katasztrófát nem. Ezzel együtt az erőmű közelében jelentősen, esetenként ezerszeresére nőtt a háttérsugárzás megengedett értéke.

A pusztító erejű földrengés Japán északi részén, Mijagi prefektúra magasságában, a parttól 125 kilométerre keletre, Tokiótól 400 kilométerre északkeletre, tíz kilométeres mélységben következett be helyi idő szerint délután 2 óra 46 perckor (közép-európai idő szerint reggel 6 óra 46 perckor). A földrengések erejét a közérthetőség kedvéért ma még a Richter-skálán adják meg, pedig azt még az 1930-as évek közepén a kaliforniai műszaki egyetemen Charles Richter azért alkotta meg matematikai képletben segítőtársával, Beno Gutenberggel, hogy a földrengések helyi, kaliforniai sajátosságait írja le.

Ezen a skálán minden egyes egész számú növekedés a földrengés erejének tízszeres növekedését, de az energia-felszabadulásnak mintegy 30-szorosát jelenti. A Richter-skálát ma már elavultnak tekintik, mert ebből nem derül ki a földrengés igazi természete, mélysége, fajtája és a felszabaduló energia mennyisége. A Richter-skálát mégis megtartották, mert az átlagember nem bajlódhat matematikai képletekkel, logaritmusokkal, de vele és a világgal is érzékeltetni kell a katasztrófa hozzávetőleges nagyságát. A japán földrengés nagyságát a kezdeti 8,9-ről 9-re értékelték.

Földrengés azonban sokféle van. Némelyik több száz kilométeres mélységben pattan ki, és nem mindegy, hogy a tenger vagy a szárazföld alatt. Jellemzően az váltja ki őket, hogy a földkérget alkotó lemezek egymásnak ütköznek, súrlódnak, kiemelkednek, alábuknak, illetve egymás alá vagy fölé csúsznak. Földrengések mindig – szinte minden pillanatban – vannak, legfeljebb nem érzékeljük azokat. A szeizmográfok tömkelege azonban az egész világon működik. Ezek a digitális műszerek behálózzák a földet, még a legkisebb elmozdulást is regisztrálják – kisebb távolságból akár egy elefánt dühös toppantását is. A földrengések hullámai gyorsan végigfutnak a bolygó testén, és a kifinomult mérések nyomán pontosan megállapítható a rengés helye, mélysége és energiája, egész természete.

Japánnak az a szerencsétlensége, hogy a csendes-óceáni tűzgyűrű peremén helyezkedik el. Ennek a tektonikai lemeznek a szélén tűzhányók százai működnek, a lemezek ütközése, gyűrődése mindennapos, akárcsak a földrengés vagy éppen az általa „provokált” vulkánkitörés. A szigetország az alatta fekvő hatalmas törésvonal miatt állandóan formálódik: gőzölgő források buggyannak elő, Japán jelképe pedig a Fuji, a szinte tökéletes vonalú, magasba emelkedő, hófödte vulkán. Nem véletlen, a cunami is japán szó. Nem minden földrengés okoz cunamit. De ha a rengés a tenger alatt történik, elég nagy, és a földkéreg hatalmas területét „emeli meg” vagy süllyeszti alább, akkor óriás tömegű víz mozdul meg. Vagyis akár a szárazföld, akár a tenger feneke reng, Japán mindig veszélyben van.

A szigetország körül pedig mindig minden mozog: a japánok fél szemmel a tengert kémlelik, fél szemmel pedig a földet. Már az óvodások is tudják a rendszeres gyakorlásoknak köszönhetően, hogy ha mozog a föld, akkor a pad vagy az asztal alá kell bújni, esetleg az ajtókeretbe, mert tudvalevőleg ott a legerősebb az alátámasztás. Az emberek gyakorlatoznak a településeken, a hivatalokban, gyárakban.

A japánok tudatában vannak, hogy a Föld hatalmai bármikor ellenük fordulhatnak. Fából építkeznek és a bambusz rugalmasságát dicsérik. Ha pedig korszerű épületeket, felhőkarcolókat, gyárakat, atomerőműveket húznak fel – márpedig felhúznak –, akkor rengeteg pénzt költenek a földrengésvédelemre. Különleges megoldásokat találnak ki.

Mindennek van határa: talán a hagyományos Richter-skála 9-es száma az. Nem lehet mindent sebezhetetlennek építeni. Nincs arra pénz, anyag, emberi erő, hogy a szigetországot még a legnagyobb cunaminak is ellenálló óriási falakkal, gátakkal vegyék körül. Nem lehet mindent túlbiztosítani, földrengésbiztos söröspoharakkal, le nem dőlő polcokkal, el nem merülő hajókkal…

A földrengés és a cunami összetartoznak, s ha együtt pusztítanak, akkor kivédhetetlenek. A szigetország ősi vallása az animista sintoizmus. E szerint nemcsak a Föld él, a fák, a hegyek, hanem a természet maga is isteni természetű, az istennők a Föld bugyraiból emelkednek ki. És néha a maguk életét élik, nem az emberekét.