És még mindig mozog a föld…

– Gurult már ide koponya is fentről, fiatal teremtésé lehetett, csak egyetlen foga hiányzott. És kaptunk annyi földet gyerekkorom óta, hogy alig győztük kitalicskázni innen.

Kovács Józsefék udvarán hallgatom az idős házaspárt. A hintaágyon üldögélünk, a virágoskertben jácintok és tulipánok nyílnak, a baromfiudvarban tyúkok kapirgálnak. Körülöttünk fű, előttünk a hömpölygő Duna, fölöttünk a hegy. Valamikor római erődítmény állt rajta. És mellettünk? Ha innen nézem: ház, ha onnan: egy otthon. Nyolcvanegy éve ébreszti itt Kovács nénit a reggel.

– Ha elmennénk, szétlopnának mindent. Az öregek otthonában felajánlottak egy szobát, de saját felelősségünkre itt maradtunk. Gondolja, hogy nem jól tettük? Tényleg akkora a baj?

►

Hogy pontosan mekkora, arról kérdezzük inkább Kraft János geológust, aki most is a Várhegy platóján vizsgálódik. A területet kerítés védi a kíváncsiskodóktól, vagy inkább a kíváncsiskodókat a területtől. Estig őr áll előtte, azután mindenki állampolgári jogon lehet hülye – ahogy Kraft úr fogalmaz. Vajon mi is azok vagyunk? – morfondírozok magamban, miközben állok a zölddel benőtt szakadék szélén, és elborzadva nézem a félig eltemetett romházat, majd a Dunából kiemelkedő szigetet, ami néhány éve még a hegy része volt. Ám 2008-ban bekövetkezett a legnagyobb magyar suvadásos rogyás: a hegy szélső karéja leszakadt, és több mint egymillió köbméter föld a folyóba zúdult. Most úgy tűnik, ennek a jelenségnek a második felvonása készül.

– Erre jöjjön – int Kraft János egy hosszú vájat felé, amelynek nyomvonalán elindulunk. – Itt fog leválni a hegy újabb karéja, menthetetlenül.

– Mikor? – teszem fel azonnal a kérdést, de kiderül: megfelelő műszerek hiányában erre nincs válasz. Megkönnyebbült sóhaj sincs. Azt viszont megtudom, hogy minden baj forrása a Duna szabályozása volt. A nagy vízszintingadozások ugyanis meggyengítették a löszhegy belső szerkezetét, és ettől indultak be a nagy mozgások. S hogy 2008-ban korántsem fejeződtek be, annak egyértelmű jelein éppen most taposunk. A geológus ezeket szakadási vonalaknak nevezi. Néhány hete jelentek meg a felszínen.

Megyünk tovább, bár legszívesebben súlytalanul lebegnék. A geológus időnként behelyez egy mérőszalagot a résen, hogy megmérje a mélységét: ötven centi, nyolcvan centi, másfél méter. Rápillantok egy nyaralóra, ami mögött elgyalogolunk. Építési engedélyt nem adtak rá, német tulajdonosa anélkül is élvezte innen a Duna egyik legszebb panorámáját. Mire legközelebb jön, lehet, hogy se hegy, se ház. Végre a vájat végére érünk, már nem bicsaklik folyton a bokánk. Átbújunk egy szőlőlugas alatt, mikor Kraft János a lábával félretúr egy gazcsomót és alatta újabb hézagot talál. Előveszi a kézi GPS-t, beméri a koordinátákat. A képernyőn kirajzolódik az eddigi szakadás nyomvonala, majd megjelenik a most talált újabb pont: a vájat hossza négy nap alatt hét méterrel továbbhúzódott.

– Pánikra semmi ok – mondja. – Mielőtt a hegy megindulna, erős robajt hallat és pipálni fog: a belsejéből kipréselődő finom homok megfesti a Duna vizét, és világos folt jelenik meg a part mentén.
– Olyan, mint ott? – kérdezem a kelleténél talán hangosabban, és a hatvan méter mélyben fodrozódó sárgás foltra mutatok.
– Pontosan…

Nekiiramodnék, de a geológus feltartóztat: a parton földmunkát végeznek, a lösz miattuk szivárog. Min dolgoznak? – adódik a kérdés, de jobbnak látom inkább a polgármesternek feltenni, a falu közepén álló hivatalában…

►

Megkapó szépségű település – állapítom meg, miközben sétálok a központ felé: zegzugos, teraszos utcák, elő-előbukkanó dunai látkép, löszfalba vájt barlanglakások, halászcsárda, étlapján a nagy múltú szekcsői halászlé.

– Tele vagyunk egyedülálló történelmi emlékekkel, még két napja is találtak a föld alatt újabb, aranyveretes dísztárgyat. Marcus Aurelius is nálunk került elő – mutat a hátam mögött álló szoborra Faller János polgármester. – Csakhogy minden lelet és a római hadi út maradványa is a Várhegyen van. Ami most épp a Dunába készül…

A hegyet feltartóztatni a szakértők szerint nem lehet. Miért serénykednek mégis a lábánál a fentről látott munkagépek? Hogy menteni próbálják, ami még menthető: mélyszivárgó csatornarendszer kiépítésével és támfal emelésével szeretnék megerősíteni az alatta fekvő lakott területet. Nem kis feladat, a házaknak azt az oldalnyomást kell majd kibírniuk, amit a kétszázötvenezer köbméteres hegydarab leszakadása okoz. Közvetlenül öt, közvetetten tizenöt veszélyeztetett épületet és százhúsz további ingatlant védenek meg a négyszázhúszmillió forintos beruházással – ha sikerül időben befejezni. Csak nem tudni, hogy a Várhegy meddig vár. A versenyfutás ráadásul akadálypályás: az első buktatót úgy nevezték, hogy közbeszerzési eljárás. Fél évet csúszott miatta a beruházás. De az akadályok még mindig nem hárultak el. Nézzük csak meg, hogy a löszös vízen kívül mi folyik a munkaterületen.

►

Nem túl lázasan, de tevékenykednek még az építőmunkások a pénteki ebédszünet után, az első mélyszivárgó kút betongyűrűjét szórják körül sóderral. Egyedül a markolós lánctalpas sofőrje hajt, de olyan brutális sebességgel, hogy folyton odébb kell ugranom. Pedig ők is betolakodók: az utcabeliek hátsó kertjeiben végzik a munkát, elbontottak tyúkólat, garázst, pincét, széttúrtak mindent. Nyomukban földkupacok és szanaszét gyötört terület. De inkább ők taroljanak átmenetileg, mint véglegesen a hegy – ezért minden ingatlantulajdonos hozzájárult a munkavégzéshez, kivéve egy. Nála érintetlen minden: nemcsak a gépek útjában álló melléképületek, de a ház is. Nem lakja ugyanis senki.

– Nem engedélyezik a területükön a munkavégzést, hiába ígértük, hogy visszaállítunk az eredeti állapot szerint mindent. Azt is felajánlottuk, hogy a lebontott épületek helyett ugyanolyan értékben azt építünk, amit kérnek. De nekik pénz kell, négymillió forint – mondja a polgármester, ám hogy kik ők, nem árulja el. Azt viszont igen, hogy ha eljut a telekhatárukig a beruházás, akkor fogalma sincs, hogyan tovább.

Nekem viszont van, így nyomozni kezdek a tulajdonosok után. Sikerül is megtalálni a testvérpárt: az Ausztriában dolgozó Nagy Máriát és Nagy Károlyt, a Pécsett élő bátyját.

– Semmi esetre sem szeretnénk feltartóztatni a munkát. Azért kérünk pénzt, mert nem bízunk abban, hogy tényleg helyreállítják a területünket úgy, hogy abból ne károsulnánk.

Hallgatom a szavaikat a telefonban, de magam előtt a hegyet látom. A szakadási vonalat, amit végigjártam. Aztán újra figyelek. Hallom, hogy a felajánlott kétszázezer forintot a boltíves pincéért, betonozott garázsért, műhelyért, ólakért és füstölőért nevetségesnek tartják. De ha kellő garanciát kapnának arra, hogy a munkavégzés után megfelelően helyreállítják az épületeket, akkor mindenben partnerek lennének, állítják. Hisz a szüleiktől örökölt házról beszélgetünk, amibe hamarosan Mária lánya szeretne beköltözni.

Ha lesz még hová.