Távozz tőlem, műanyag!

– Paticsfalnak hívják az ilyet: van egy vesszőváza és szalmával kevert sárral van betapasztva. Nem gondolná az ember, hogy ebben a háromszor háromméteres épületben legalább 20 tonna anyag van. Tetőnek szénazsúpot terveztem, de nem tudtam annyi szénát rakni rá, hogy ne ázzon be. Annyira keserves volt az örökös beázás, hogy csináltunk rá egy lécházat, a régi épületről származó hódfarkú cserepet rátettük. Ez biztosnak ígérkezett, de nem elég meredek, ez is beázik.

A végső megoldás a nádtető lenne: utána is néztem. Milyen egyszerűnek tűnik, amikor könyvben olvasod, leírják egyetlen oldalon. Kipróbálja az ember: télen levágom a nádat, aztán nő a friss, és majd azzal befedem a tetőt. Az első évben aszályos év volt, nem nőtt a nád. Jött 2010, a vizes év, az ér befagyott télen, és amikor a jégtáblák elváltak a parttól, a belefagyott nádat ledöntötték úgy, hogy egy grammot nem tudtam gyűjteni…

Biológus végzettségű lennék, megtanultam tehát az alapokat. Öt-hat éve lelkes zöld voltam, de abból az érdekérvényesítő képesség hiánya miatt kiábrándultam, úgy éreztem, szélmalomharcot folytatunk. Azt mondtam, hogy megpróbálok itt egy szigetet kialakítani; egy kicsit terjeszkedve elkezdeni valamit, ami régen volt, és én úgy gondolom, hogy fenntartható.

Sokat jártam erre, amíg meg nem láttam ezt a dombot. Látszott, hogy a tanya romos, elhanyagolt, el van szigetelve: ez belső periféria. Édesanyám és az öcsém is Szegeden lakik – 15 kilométer, és mégis, mintha elmentem volna százat. Itt talán meg lehet csinálni. Idejött az autópálya persze, teljesen elszakadni nem lehet, itt is van térerő, szállnak a repülők… Permeteznek, műtrágyáznak. Most épp nem bírnak bemenni a földre traktorral. Nem az van, hogy akkor azt a földet idénre felhagyják. Inkább többet költenek rá, hátha később majd rá tudnak menni a gépeikkel. Más felfogásban kellene ezt csinálni.

Nem ennyire, mint én, mert ez még a biokultúránál is meredekebb, tényleg semmit nem használok. A krumplivédelem: az a krumplibogár csipegetése. A levéltetűt csak nézem. Próbálok sok lábon állni, vadnövényeket is eszem. Csak olyasmit csinálok, ami fenntartható egy kapa segítségével, mert azt feltételezem, hogy ami a gyárból jön most, az nem lesz. Még ha kézi permetező is, abban van egy műanyag flakon, egy dugattyú, egy gumiharang, ezeket nem lehet házilag előállítani. Ha komolyan gondolom az egészet, ezeket nekem nem lehet használni.

Ezt vállaltam fel, mert érdekel, és mert én megtehetem. Van feleségem bent Szegeden, akivel tartom a kapcsolatot. Nincs gyerekünk. Akinek gyereke van, az képtelen ezt megcsinálni. Felelőssége van az apróságért, rendesen iskolába kell járatnia, törvényeknek kell megfelelni, nem bújhat ki a saját bőréből. A feleségem elméletben támogatja a dolgot, a gyakorlatban egyáltalán nem. De mi egy ragaszkodó házaspár vagyunk. Kitartottunk egymás mellett, bár ha úgy vesszük, faképnél hagytam.

Változó, hogyan értékelem ezt az egészet. Amikor, mint tavaly, eső volt, és olyan termésem lett, mint soha – nagy az önbizalmam. Amikor berakom a két zsák kukoricát a budiba, és a patkány szétdúrja, úgy, hogy meg kell támogatnom az egészet, akkor azt mondom: hogy bírom én ezt követni? 2009-ben olyan aszály volt, hogy másfél kilométerről húztam-vontam kézikocsin a vizet – a végére a pocok megevett mindent.

Sikerek és kudarcok váltogatják egymást. Nem adtam fel, és nem is akarom.