Védtelen a Földünk?

Ahúsz évvel ezelőtti Rio de Janeiró-i, akkor korszakalkotó konferencia emlékére rendezett tanácskozáson égetően fontos döntések meghozatalát várták a Föld sorsát szívükön viselők. Például a bolygónk felszínének nagyobbik részét alkotó tengerek túlhalászatának visszaszorítását. Nem sikerült, mert az Egyesült Államok és Kanada megakadályozta. Lelkük rajta.

Záródokumentum viszont mégiscsak született: A világ, amilyent szeretnénk címmel. A résztvevők ötven oldalon sorolják óhajaikat – ahelyett, hogy egymástól számon kérhető cselekvési programot állítottak volna össze.

Miért az eredménytelenség? Mert óriási az érdekkülönbség Európa, Amerika, Kína és a feltörekvő államok között. A fejlett országok a kényelmükről nem akarnak lemondani, a feltörekvők pedig azt kérdezik – egyébként joggal –: miért várják el tőlük a világ naposabbik felén élők, hogy ők árnyékban maradjanak? Azt pedig egyikük sem veszi észre, hogy ha minden így folytatódik, hamarosan az egész Földre árnyék borul. A legfelelősségteljesebb magatartást egyébként Európa tanúsította, a világ fenntartható berendezéséről legalább miniszteri szintű tanácskozást sürgetett. Leszavaztak bennünket. Végül abban maradtak a tanácskozás résztvevői, hogy harminctagú munkacsoportot hoznak létre, amely jövő őszig kidolgozza a fenntartható növekedés legfontosabb célkitűzéseit: az élelmiszer-, víz- és energiabiztonságot. Aztán majd meglátjuk a folytatást.

A legborúlátóbbak szerint már annyiszor bebizonyosodott a politikusok tehetetlensége a Föld védelmét illetően, hogy nem is érdemes azt rájuk bízni. Sokkal inkább a civilekre, illetve vállalkozásokra – vagyis a magánszférára. Őket ugyanis nem köti a választópolgároktól meghatározott időre kapott mandátum.

A politikusok kettős beszédét – aggodalmukat fejezik ki a környezetért, miközben engedik a károsítását – leplezték le a civilek például azon a plakáton, amely a vendéglátó állam, Brazília elnökét ábrázolja, hátán az őserdők irtására alkalmas láncfűrésszel.
S hogy a baj nem közeleg, hanem már megérkezett, azt a tádzsikisztáni küldött felszólalásából is érzékelhetjük. Az Aral-tóról beszélt, amely egykor négyszer akkora volt, mint manapság, ám két tápláló folyója, a Szir-darja és az Amu-darja vize már hosszú évek óta nem éri el, ugyanis a vizét elhasználják a gyapottermesztésre. A szomorú eredmény: a megváltozott klíma miatt ma már a gyapot is egyre nagyobb ráfordítással terem, ám közben tönkrementek a halászok is.

Persze a Földért felelősséget érző küldöttek is felszólaltak, különféle eredményekre rámutatva. Az ezer szigetből álló Maldív Köztársaságban például már tilos a környezetromboló mélytengeri, illetve vonóhálós halászat. A magyar küldöttséget vezető Áder János államfő szintén előremutató javaslattal állt elő a konferencián: elmondta, hogy Magyarország szívesen ad helyet olyan konferenciának, amelyen megoszthatja a vízgazdálkodással kapcsolatos tapasztalatait. Erre azért is van szükség, mert ma még „csak” egymilliárd ember nem jut egészséges ivóvízhez, de ha minden a mostani kerékvágásban marad, 25 év múlva már az emberiség felének jut hasonló sors. Ez pedig népvándorláshoz és a vízért folyó háborúkhoz fog vezetni.