Kellett nekünk Henyén biokert?

Arra senki sem kapja fel a fejét, ha egy házaspár a hóna alá veszi a három gyermekét, és két kutyájával kivonul a fővárosi agglomerációból, hogy új életet kezdjen vidéken. De arra már igen, ha nemcsak maguknak álmodnak ökofarmot, hanem egy hagyományos falut szeretnének biofaluvá „átalakítani”, s olyan hús- és zöldségfeldolgozót üzemeltetni, amivel munkahelyet teremthetnek a helyieknek. Ezt a célt tűzte maga elé ugyanis Járosi Tamás és felesége, Lívia, amikor másfél évvel ezelőtt megvették a Káli-medencében fekvő Balatonhenye legszélső házát. Tudták, hogy nagy fába vágják a fejszéjüket, hiszen az életük ezentúl nem a toszkánai utazgatásokról és síelésekről szól elsősorban, hanem a napi 16 óra munkáról, az állatokról, a természet erőivel való kemény küzdelemről.

Amikor ott álltak a romos ház és a héthektáros terület mellett – amit bevehetetlennek tűnő nádas borított –, fölmerült bennük a kérdés: kellett ez nekünk? Ma már a válaszuk: igen!

– Boldogok vagyunk – vallják meg egyszerre. Mert időközben a nádast kiirtották, a helyén a legkülönfélébb növények pompáznak. A leendő öko-mintagazdaság alapjai ezek. Az ízletes paradicsom előkelő helyen szerepel a repertoárban: a sóval elrakott, hagyományos dunszttal készülő finomság az egyik fő profilja a Fekete Bárány Manufaktúrának.

– Tíz évvel ezelőtt még 400 ember lakott itt, ma már alig 100. Szeretnénk visszacsábítani a fiatalokat, valami példaértékűt felmutatni, hogy azt mondhassák, érdemes – beszél Tamás a közeli tervekről. Pár helybéli már besegít a tennivalókban, de a munkahe¬lyek létrehozása mellett idővel szeretnék megosztani a módszerüket másokkal is.

– Soha nem éreztük, hogy azt gondolják rólunk: „na, idejöttek a pestiek okoskodni” – veszi át a szót Lívia. – Látják, hogy keményen dolgozunk, és ugyanazokkal a gondokkal szembesülünk, mint ők. Volt olyan időszak, amikor egyszerre romlott el az öntözőszivattyú meg a villanypásztor, aztán a nyestek, a rókák és a saját mangalicáink irtották a tyúkjainkat, a tavaszi fagy kétszer vitte el a palántákat. Kellőképpen megmérettetünk, de kitartunk. Elvégeztem több biotanfolyamot, ott szembesültem vele, hogy amit az ember a piacról és az üzletekből vesz, mennyire káros lehet. Szinte nincs olyan növényi termék, aminek a méreganyag-tartalma ne haladná meg az ésszerű határértéket, s akkor még nem beszéltünk a húsról, a tejről, a tojásról – érvel, hogy miért lett elszánt biogazda. – Azért néha furcsán néznek rám, például, ha előkerül a holdnaptár vagy a homeopátia – mondja mosolyogva. – Tavaly az interneten rendeltem húsz tyúkot, kiderült, hogy betegek. Homeopátiás szerekkel gyógyítottam őket. Az élet engem igazolt, már teljesen egészségesek, és tápszerek vagy kemikáliák nélkül is kitűnő tojásokat tojnak – meséli.

Idővel az állatlétszám is gyarapodott: csirkék, tyúkok, ludak, kacsák, gyöngytyúkok hada, továbbá 2 csüngő hasú malac, 10 anyamangalica alkotják az állományt – és Gyula, a kan, aki eddig még nem remekelt, nem érkeznek az utódok. Persze a házaspár nem panaszkodik, hiszen alig másfél éve élnek itt, de már másfél hektáron terem a biozöldség, két étteremnek is állandó beszállítóik. Lívia a tihanyi és a káptalantóti piacra is eljár, s egyre többen jönnek házhoz az ízletes bioterményekért. A három gyerek boldog itt, szinte büntetés nekik, ha Pestre kell menniük. Kézzel szedik a krumplibogarat a bokrokról, és ha kell, takarítják a tyúkólat. Lassan talán Gyula is „megembereli” magát, és akkor az érkező kismalacokkal teljes lesz a boldogság.