Legyen önellátás a cél

– Professzor úr, fognak-e még Magyarországon gyapotot termeszteni?
– Remélhetőleg nem. Bár a légkör melegedése kétségtelen, odáig talán nem jutunk, hogy a gyapot termesztéséhez szükséges klíma jellemezze a Kárpát-medencét. Amennyi gyapotra szüksége lesz az országnak, azt valószínűleg mindig is jobban megéri majd behozni.

– Kérdésem célzatos is volt…
– Igen, megértettem. 1949-ben azzal a szándékkal jelentkeztem a szubtrópusi növénytermesztő szakra az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Taskenti Egyetemre, hogy majd én megmutatom, miként lehet gyapotot termeszteni Magyarországon. Szerencsémre, mire kiértem Moszkvába, a déli tagköztársaságok egyetemein minden hely betelt.

– Szerencséjére?
– Szerencsémre, hiszen a gyapottermesztés közben megbukott Magyarországon. Haza viszont nem jöttem, hanem északra, az Ivanovói Egyetemre kerültem, ahol talajtanra és agrokémiára szakosodtam.

– Milyen volt az élet az akkori kommunizmusban?
– Amennyire abba egy diák beleláthatott, telve furcsaságokkal. Cukrot két évig nem lehetett kapni, viszont a fekete kaviárt kilóra mérték. Amúgy sokkal kedvezőbb volt a sorunk, mint az orosz hallgatóknak, mert mi a magyar államtól is kaptunk ösztöndíjat. Zúgolódtak is, hogy ők nyerték meg a háborút, mégis mi élünk jobban…

– Láng Istvánt ma elsősorban a fenntarthatóság szószólójaként ismerik. Hosszú út vezetett idáig a talajtantól és az agrokémiától?
– A szerencse végigkísérte az életutamat. Hazakerülésem után néhány évig a Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetben dolgozhattam és a nagydoktorimra készültem.

– Kutatásainak köszönhetően került az Akadémiára is?
– Tudományos titkárt kerestek Straub Ferenc Brunó akadémikus mellé. Néhány éves kiruccanásra gondoltam a talajtani intézetből. Harminc évvel később az Akadémia főtitkáraként mentem nyugdíjba.

– És közben a környezetvédelem felé fordult.
– Az ENSZ-közgyűlés 1984-ben létrehozott egy független szakértőkből álló bizottságot a norvég miniszterelnök, Brundtland asszony vezetésével. Ennek az volt a feladata, hogy dolgozza ki a környezetvédelem és a gazdasági fejlődés összehangolásának mikéntjét. A 22 tagú bizottságba bekerültem én is. A jelentés háromévnyi munkát követően készült el.

– Mire jutottak?
– Közös jövőnk címmel kidolgoztuk a fenntartható fejlődés stratégiáját. A jelentés ajánlásainak megvalósításáról tárgyaltak egyebek között Rio de Janeiróban 1992-ben.

– Aminek a húszéves évfordulóján, idén ismét összegyűltek a politikusok a brazil nagyvárosban. A civil környezetvédő szervezetek szerint az eredmény kiábrándító – hasonlóan a világ különböző tájain évenként megrendezett fenntarthatósági konferenciákhoz.
– Az tény, hogy a fenntartható fejlődés kulcsszava a változás, ez pedig nagyon kevés helyen történt meg. Ráadásul igazi kötelezettségvállalás sem történt, sajnos, vagy ha történt is, nem valósult meg. És a feltörekvő országok sem kapták meg a nekik ígért támogatást.

– Bárhogy is értékeljük azonban a világkonferenciákat, ön végleg a környezetvédelem mellett horgonyzott le.
– Stílusomnak az felelt meg leginkább, hogy a különböző nézetek között igyekeztem megtalálni az összhangot. Ezért vezettem a Balaton környezetének rendbetételét vezető bizottságot, a hévízi tó és nyírádi bauxitbánya lehetséges kapcsolatát, a szigetközi munkacsoportot.

– Az Akadémia jelentéseiben a mérleg pedig sorra a környezet megóvása felé billent.
– Nem juthattunk másra, hiszen a jövőnkért érzett felelősségünk ezt követelte meg tőlünk. Hogy csak egy példát említsek: amikor felismertük, hogy ha Nyírádon tovább termelik ki a bauxitot, akkor a hévízi tó akár el is apadhat, nem volt kérdéses az állásfoglalásunk. Az idő egyébként is bennünket igazolt, mára a klímaváltozásra adandó válasz az egyik legfontosabb az ember számára.

– Pedig még mindig vannak kutatók, akik a klímaváltozás tényét is vitatják.
– Számuk már elenyésző. Azt, hogy a Föld légkörének a hőmérséklete a mérések kezdete óta 0,7-0,8 Celsius-fokkal emelkedett, nem lehet megkérdőjelezni, hiszen tapasztalati tény.

– Az viszont már inkább vita tárgya, hogy ennek az oka az ember tevékenysége vagy pedig a Föld történetét szinte folyamatosan jellemző hőmérséklet-ingadozás.
– Ezen már valóban érdemes elgondolkodni, ám a kutatók lényegében ebben is egyetértésre jutottak. Az utolsó jégkorszak, vagyis tízezer év óta egészen az ipari forradalom kezdetéig a légkör hőmérséklete viszonylag stabil volt. Azóta, vagyis a fosszilis – szén, földgáz, kőolaj – energia fokozott használata óta viszont látványosan emelkedik a hővisszaverő tulajdonsággal rendelkező szén-dioxid aránya a légkörben.

– Mégis vannak, akik legyintenek az összefüggésre.
– Ők vélhetően a fosszilis energia értékesítéséből profitáló cégek mögött álló lobbik elkötelezettjei.

– A kérdés ezek után már csak az, hogy mit kezdjünk az elkerülhetetlennek látszó felmelegedéssel.
– Amennyire csak lehetséges, önellátásra kell berendezkednünk. A világ olyan kataklizma előtt áll, amelyben a nagy távolságokra való szállítás luxusát nem engedheti meg majd magának.

– Hogyan ítéli meg Magyarország helyzetét a küszöbönálló változásokat illetően?
– Viszonylagosan jók az adottságaink. A talajunk még nem használódott el annyira, mint sok ipari országban, és vízzel is bőven el vagyunk látva. Ezt kell megőriznünk az unokáink számára.

– Hiába azonban a víz, ha olyan aszályos éveket élünk, mint a mostaniak.
– Erre találták fel az öntözést. Ma Magyarországon a termőterületeknek mindössze 2-3 százalékát öntözik.

– Ez azonban ideális esetben sem lehetne több 7-8 százaléknál.
– Ami mégiscsak többszöröse a mostaninak. Már az sok mindent elárul, hogy több víz folyik ki az országból, mint amennyi beérkezik. Ezt kellene megfogni minél több tározó létesítésével.

– Amit mond a klímaváltozásra adandó válaszokat illetően, annak az igazságát vélhetően a döntéshozók is belátják, ám mivel a választásokon folyamatosan megméretnek, rövid távú ígéreteik megvalósítása köti le az erejüket.
– Éppen ezért hoztam létre tizedmagammal a Túlélés Szellemi Kört. A kiváló gondolkodókból álló társaság ugyanarra hivatott, amire a Római Klub: több évtizedre előre jelzi a problémákat és javaslatokat tesz a megoldásukra.

– Mikorra várható, hogy megszólalnak?
– Viccesen azt szoktam mondani, hogy az okos emberekkel a legnehezebb, hiszen mindenkinek határozott véleménye van a dolgok állásáról. Meg kell tehát találni a legkisebb közös többszöröst, vagyis azt, amiben még mindenki egyet tud érteni. Az első nyilatkozatunkat egyébként a napokban adjuk ki.

– Nyolcvan fölött azonban az ilyesmi összehangolása nem lehet könnyű.
– Ezért is adtam át a szervezési teendőket. Azt tartom, az öregedésnek három fázisa van. Az első a testi gátak. Sajnos ez nálam már erőteljesen jelentkezik, mozgásomban egyre inkább korlátozódom. A másik a lelki. Ebben még vannak tartalékaim, bár a lelkesedésem már nem minden esetben a régi. A harmadik a szellemi. Talán ezzel állok a legjobban.

– Azt olvastam valahol, hogy a 70. születésnapján megígérte, minden szakmai tevékenységgel felhagy.
– Valóban, de nem volt erőm hozzá. Hiszen utána érkezett a felkérés a Változás-Hatás-Válaszadás (VAHAVA) munkacsoportban részt vevő több száz tudós munkájának az összehangolására. Ennek eredményeképpen a nemzeti éghajlat-változási stratégiát abban az időszakban, vagyis 2008-ban fogadta el egyhangúlag az Országgyűlés, amikor nem volt jellemző a fene nagy összhang. A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanácsnak pedig most is tagja vagyok. Úgyhogy, ha ígérem is, hogy abbahagyom, ne higgyen nekem.