Még mindig küzdünk a Dunáért!

Azért a szlovákoknak is van érzékük a jelképekhez, ez tagadhatatlan. Húsz évvel ezelőtt, 1992-ben éppen október 23-án emelték meg a zsilipeket és engedtek szabad utat a Duna folyásának az új medrében. Megtehették, hiszen saját területükön munkálkodtak. A gond az volt a cselekedetükkel, hogy ezzel azt a vízfolyást terelték el, amely a trianoni, majd a párizsi békeszerződés szerint Dunacsúnynál határfolyóvá válik – tehát az innenső fele bennünket illet.
De mi is az az eseménysor, ami idáig vezetett?

Trianonnal nem csupán az ország kétharmada veszett el, hanem a vízerőkészletünk 94,5 százaléka a határon kívülre került. Viszont a vízmérnökök – a rossz nyelvek szerint – mind itt maradtak. Tudom, ez egy általánosító megjegyzés, tehát igazságtalan. Az azonban tény, hogy a mű létesítése mellett a vízmérnökök ugyancsak kardoskodtak.

Botorság volna azonban azt gondolnunk, hogy nem a mögöttük álló politikai erők miatt tehették ezt meg.
Mikor is fogant meg a szocialista fejekben a Duna megzabolázásának a terve? Valamikor az ötvenes években. Hogy aztán maga Gerő Ernő legyen az, aki gyorsan el is vesse azt. A hatvanas években viszont kialakult az elképzelés: Dunakilitinél egy 60 négyzetkilométeres tározó épül, amelyből immáron csehszlovákiai területen csatorna ágazik ki, Bősnél pedig erőmű alakítja át a víz erejét elektromossággá. Bár az MSZMP funkcionáriusainak lelkesedése sem volt egyforma a mű iránt, végül győztek azok, akik szerint meg kell építeni. 1977-ben kétoldali egyezményt írták alá Csehszlovákiával, amely szerint valamikor 1986 és 1990 között átadják az erőműveket.

Ehhez képest az építkezés kezdete is egyre csúszott – elsősorban, mert nem volt rá pénz, ám megfogantak a fejekben környezeti megfontolások is. Felkérték tehát az Akadémiát állásfoglalás készítésére. Az pedig megszületett: a beruházás leállítását, de legalábbis komoly időbeli elcsúsztatását javasolták. Végül azonban a párton belül ismét az építéspártiak győztek, a tudósok dolgozatát pedig – biztos, ami ziher – titkosították.

Közben egyre erősödött a civilek ellenkezése. Megalakult a Duna Kör, amely csupán szamizdat hírlevelekben terjeszthette a beruházás elleni érveit, s gyűléseket, vitákat szervezett. Tevékenységét 1985-ben alternatív Nobel-díjjal ismerték el.
A beruházás azonban, immár osztrák pénzekből is, egyre gyorsuló ütemben folytatódott – mint ahogy ellene a tiltakozások is. 1988-ban már egymást érték a konferenciák, tüntetések. Sokak szerint a tiltakozó hullám a rendszerváltás főpróbájának is tekinthető. S bár az országgyűlési képviselők 1988-ban utolsó erőfeszítéssel megszavazták a folytatást, Németh Miklós miniszterelnök a következő évben előbb felfüggesztette a beruházást, majd a nagymarosi részét véglegesen le is állította. A csehszlovák fél már ekkor kilátásba helyezte, hogy akkor majd ők, a saját területükön építenek egy kisebb tározót – a Duna elterelésével. Ez az úgynevezett C variáns.

A rendszerváltó erők azonban északi szomszédunknál is elsöpörték a kommunistákat, és a bársonyos forradalmat követően azonnal leállították a munkálatokat – egészen 1991 januárjáig, amikor is a folytatás mellett döntöttek. A tárgyalások a két ország között hol kisebb, hol nagyobb intenzitással folytatódtak. A magyar fél nem is mindig vette komolyan a csehszlovák terveket, a C variánst papírtigrisnek minősítette. Amikor pedig nyilvánvaló lett, hogy a papírtigris mégiscsak életképes, az Antall-kormány felbontotta az 1977-es szerződést.

Csehszlovákia sem maradt rest. Az említett nevezetes október 23-án megkezdte a meder áttöltését, és két napra rá befejezett ténnyé vált: a Dunát 40 kilométer hosszan elterelte.

A magyar fél azonnal lépett: a hágai nemzetközi bírósághoz fordult. Ám a természet haldoklása a Szigetközben szinte azonnal érzékelhető volt, ezért nem lehetett megvárni az ítéletet az intézkedésekkel. A két fél ideiglenes vízmegosztásban állapodott meg: a szlovákok másodpercenként 400 köbméternyi vizet juttatnak az Öreg-Duna medrébe. Ez az átlagos hozamnak körülbelül egyötöde.

A bíróság 1997-es döntése mindkét felet elmarasztalta. Magyarországot a szerződés felbontásáért, Szlovákiát a bősi erőmű üzembe helyezése miatt. Egyébként pedig megállapodásra buzdítja a két felet.

Azóta tizenöt év telt el, a felek pedig hol kisebb, hol nagyobb erőbedobással tárgyalnak a patthelyzet feloldásáról. Egy dolog azonban borítékolható: az eredeti, 1977-es szerződés megújításába a magyar fél nem fog belemenni. Mert az erőmű káros a környezetre; e téren talán az a legnyomatékosabb érv, hogy az alatta lévő több köbkilométernyi édesvíz semmivel sem pótolható kincsünk. Mert az ellene való tiltakozás a rendszerváltás jelképévé vált. Mert sohasem térülne meg – mint ahogy az egyre növekvő fenntartási költségek miatt a bősi erőművet már most is éppen csak hogy nyereségesnek mondják.
Hogy ezek közül melyik a legdöntőbb érv? Ezt már döntse el ki-ki maga.