Ki fizesse a legnagyobb árat?

A kérdés most már csupán az, hogy kellőképpen meg tudják-e rémíteni a döntéshozókat az egyébként ugyancsak riasztó előrejelzéssel.

A válasz éppen a lapzártánk napján végződő találkozó befejezésékor születik meg, ezért mi most figyelmünket az előkészületekre összpontosítjuk, az sem érdektelen. A tét ugyanis nem kicsi: a káros anyagok kibocsátásával kapcsolatos önmérséklő vállalásokat tartalmazó kiotói jegyzőkönyv ebben az évben lejár, ám még mindig eldöntésre vár, hogy a jövőre kezdődő új szakasz mikor záruljon. És ami még fontosabb: néhány éven belül tető alá kellene hozni egy olyan megállapodást, amelynek értelmében 2020-tól akár már szankcionálható is lehetne a vállalt szén-dioxid-kvóta túllépése.
A borúlátóbb elemzők szerint – különösen a korábbi évek hasonló tanácskozásainak fejleményeit figyelembe véve – a kudarc most is borítékolható.

Azon most ne akadjunk fenn, hogy a rendező állam, Katar, lakóinak számához viszonyítva a világon a legnagyobb szén-dioxid kibocsátó, ennél érdekesebb, hogy ki fizesse a révészt. Más szavakkal: ki kezdje az önmérséklet tanúsítását? A feltörekvő országok szerint a nagy ipari államok, amelyek a jólétüket egyebek mellett annak köszönhetik, hogy századokon keresztül szennyezték a Földet. A gazdag államok ezt nem vitatják, ám szeretnék, hogy a melléjük társult mostani nagy szennyezők – közülük is a legnagyobb, Kína – is áldozatokat hoznának a klímáért. A feltörekvő országok ettől azonban ódzkodnak: majd ha ők is olyan jómódban élnek, mint a korábbi szennyezők, akkor kérjenek tőlük ilyesmit. A kör ezzel gyakorlatilag be is zárult, különösen, ha hozzátesszük, hogy az elhúzódó vita miatt ma már Japán, Oroszország és Kanada is kifarolt az újabb kötelezettségvállalás alól. Az Egyesült Államok pedig még a régebbi vállalásokhoz sem csatlakozott. Szilárdan már csak mi, az európai uniós tagországok tartjuk magunkat a vállalásainkhoz, no és Ausztrália. A két kontinens azonban a káros anyagok kibocsátásának mindösszesen 14 százalékáért felelős.

Mikor várhatunk hát valódi fordulatot a klíma ügyében? Minden jel arra mutat, hogy addig bizonyosan nem, amíg a változás jórészt csupán a tudósok számításai szerint fog bekövetkezni – de amint a saját bőrén érzi a világ gazdagabbik fele, akkor azonnal. Elég volt csupán néhány napra megbénulnia az Egyesült Államok keleti partvidékének a Sandy nevű hurrikán miatt – lám, a természet is tud időzíteni, nem csupán az ENSZ – s máris mintha enyhülne a világ vezető hatalmának addigi elutasító álláspontja a klímaügyeket illetően.

Amíg azonban áttörő erejű kataklizmák bekövetkeznek, és az erősek kivárnak, a gyengék pusztulnak. A 43 országot tömörítő Kis Szigetállamok Szövetsége már évek óta küldi a vészjelzéseit, amely szerint többüket hamarosan egyszerűen elmossa az óceán. Hiába vannak sokan, erejük kevés, felszólalásaik inkább kuriózum számba mennek, mint hogy a döntések meghozatalakor figyelembe vennék azokat.

S miközben egyre csak azon vitatkozunk, ki tanúsítson először önmérsékletet, a légkör tovább szennyeződik: utoljára 15 millió éve volt benne annyi káros gáz, mint manapság. Jó ütemben halad az emberiség afelé, hogy megfőjön saját levében.