Titkos szálak irányítanak

Vegyünk egy tipikus példát. A békésen szunyókáló kutya egyszer csak felkapja a fejét, a kapuhoz ballag, és vár. Alig telik el néhány perc, s megérkezik a gazdája, ő pedig féktelen ugatással és farkcsóválással fejezi ki örömét. Véletlen, hogy a gazdi érkezése előtt szaladt a kutya a kapuhoz? Lehet, persze – ha egyszer történik meg. De ha heteken, hónapokon, éveken át minden alkalommal, amikor a gazdi érkezik? Van rá magyarázat? Hogyne, hiszen a kutya tanulékony, előbb-utóbb kitapasztalja, mikor fejeződik be a munka, mikor aztán a gazda elindul hazafelé. De mi van akkor, ha rendszertelenül érkezik – mert néha elmegy sörözni, vagy a munkája sohasem ugyanabban az időpontban végződik? És a kutyája akkor is mindig tudja, mikor ballagjon a kapuhoz. Na persze, hiszen látja, hallja, érzi a szagát. Némely kutya azonban már akkor jelzi a gazdája közeledtét, amikor az még látó-, halló- és szaglótávolságon kívül tartózkodik. Az eset több mint rejtélyes.

És honnan tudják a vándormadarak, merre repüljenek? Magyarázat erre is született már, több is. A legegyszerűbb, hogy a csapat – esetleg a szülők – mutatják az irányt az utódaiknak, melyek megjegyzik azt. Lehetséges – volna, ha némelyik szárnyas nem egyedül kelne útra. Segítik őket a csillagok? Igaz lehetne, ha nem repülnének nappal is nyílegyenesen a céljuk felé. Akkor meg bizonyára a nap iránymutatását követik. A magyarázat sántít, ugyanis felhős időben is repülnek, akár éjjel, akár nappal. Újabban a mágneses érzékelés képességével magyarázzák a jelenséget: a madarak a csőrükben található érzékszervük segítségével mindig tudják, merre van észak. Ez igaz is. Sőt ilyesmire az ember is képes – no, nem az érzékszerve, hanem az iránytűje segítségével. Ha tehát van iránytűnk, feltétlenül megtaláljuk a keresett úti célunkat?

Nem, mert ahhoz azt is kell tudnunk, hol tartózkodunk, amikor az irányt keressük. Ebben segít a térkép – ami viszont a madaraknak nincs. Kísérletképpen vándormadarakat ketrecbe zárva, letakarva – hogy véletlenül se láthassák, merre tartanak velük – akár ezer kilométerre is elszállítottak, majd elengedték őket. A madarak rövid keresgélés után folytatták az útjukat és biztosan célba értek. Miként voltak rá képesek? Nem tudjuk.

Hajcseng városa, Kína, 1975. február eleje: a disznók harapdálják egymást, a tehenek eltépik a kötőfékjüket, a patkányok tántorognak. Aztán 4-én este 7.36-kor 7,3-as erejű földrengés rázta meg a várost, az épületek több mint fele összedőlt. Hasonló eset során több tízezer ember szokott meghalni – ám Hajcseng lakói közül most csak azok pusztultak el, akik nem engedelmeskedtek a hatóságoknak, mely már reggel kiüríttette a várost. Honnan tudták, hogy földrengés fog pusztítani? Az állatok viselkedéséből. Honnan tudták az állatok, hogy rengeni fog a föld? Csak találgatjuk.

Íme, néhány példa az állatok megmagyarázhatatlan viselkedésére. Rupert Shaldrake angol biológus évtizedek óta gyarapodó adattára több ezer hasonló leírást tartalmaz. Ráadásul számtalan, a tudományos kísérletek során elfogadott próbának tett ki állatokat, melyek alapján bizonyítottnak érzi, hogy egy részük megmagyarázhatatlan képességekkel rendelkezik. Pontosabban: megalkotta az elméletét az úgynevezett morfikus mezőkről, amelyek láthatatlan szálakkal kötik össze ugyanannak a rendszernek a részeit. Mi, emberek már elveszítettük azt a képességünket, hogy ezt érzékeljük – bár nem mindenki. Gondoljunk csak a megérzéseinkre, ezek közül is az egyik legegyszerűbbre: vannak, akik tudják, ha valaki hátulról nézi őket. Legtöbbünk erre már képtelen. Az állatok egy része azonban még birtokában van a morfikus mezők láthatatlan szálai érzékelésének. Ezek összekötik őket egymással, illetve a gazdájukkal. Ezért lehetséges, hogy megérezzék a szándékaikat, hogy pél¬dául elindul hazafelé vagy enni adni készül a kedvencének.

A morfikus mezőkhöz tartozik az irányérzék is. A láthatatlan, rugalmas szálak teszik lehetővé, hogy az állatok egy része megtalálja azokat a helyeket, amelyek vonzzák őket. Ilyen lehet például az otthonuk – lásd: hazataláló postagalambok –vagy egy távoli hely, ahol az őseik már jártak.

Rupert Shaldrake professzor azt sem tartja kizártnak, hogy a morfikus mezők nemcsak időben visszafelé, hanem előre is hatnak. Így lehetséges, hogy némelyik állat megérzi gazdája epilepsziás rohamát, közelgő halálát vagy akár egy földrengést vagy más természeti katasztrófát. Ugyanakkor elismeri, hogy a földrengések megérzésével kapcsolatos elmélete további kutatásokat kíván, hiszen lehetséges, hogy olyan természeti jelenséget – például a kőzetekben növekvő feszültséget – érzékelnek az állatok, amiről még nem tudunk. Csupán egy dolgot nem tanácsos tennie az embernek: a fejét homokba dugva úgy csinálni, mintha ezek a jelenségek nem léteznének.