Amikor a természet benyújtja a számlát

Páradús a levegő, a színek, különösen a zöld, ezer árnyalatban pompáznak. A nap átsüt a fák lombja között, s csodaszép fénypászmákat küld felém. A csendet csak a madarak dala töri meg ismét és ismét. Lassan merítem a vízbe az evezőlapátot.

A jelenet lehetne akár idilli is – valójában azonban tragikus: a kenu éppen egy kerítés fölött siklik.
– Látja, ez az, ami miatt a járőrözést csak mi tudjuk elvégezni – hallom Pepe hangját a hátam mögül. – A legpontosabb helyismeretünk ugyanis nekünk van. Egy ilyen kerítésen a távolabbról érkezett motorcsónakos bizonyosan fennakadna.
A középkorú férfi, Pereházy Pál a leányfalui gyerekeket évtizedek óta vízi életre nevelő egyesületnek, a Vadkacsának az elnöke. Az ő irányításával siklunk a part menti házak mögött. Alattam egy-két méterrel néhol kerékpárút, máshol a nemrég még gondosan nyírt pázsit.

Leányfaluba, a Dunakanyar egyik legszebb falvába néhány nappal ezelőtt benézett a folyam. Néhol egészen a 11-es útig ellátogatott, s minden útjába eső házat körülölelt. Ahol nem tartóztatták fel, ott a lakásokba is behúzódott.
Múlt hét közepe óta járjuk a Dunakanyar településeit, figyeljük a védekezést. Leányfalun pénteken jártunk először, s találomra kanyarodtunk az egyik mellékutcába, Szabó Imre otthonához. A család tagjai éppen bőszen, de azért igen jó hangulatban zsákolták körül az egyébként megemelt területre épített otthonukat – kívül-belül. Igen, belül is, mert a nem hívott vendég a mellékhelyiségek lefolyóin át is érkezhet.

És érkezett is, tudtuk meg most, amikor egy nappal a tetőzés után visszatértünk a családhoz. A hangulat pedig már korántsem olyan vidám, mint néhány nappal korábban tapasztaltam.

A kenu most a vízitelep felé kanyarodik. Némelyik épületnek csak a cserepei látszanak ki, máshol az első szintet nyaldossa a víz.

– Már a múlt hónap végén tudtuk, hogy nagy lesz a baj – magyarázza Pepe, miután a csónakház mellett ringatódzó tévékészülékre hívja fel a figyelmem. – Volt időnk felkészülni a járőrözésre.

Két kenuval összesen nyolcan járják – pontosabban evezik – éjjel-nappal Leányfalu körülbelül tíz kilométeres Duna-szakaszát. Benéznek minden portára. Amelyiket elhagyták a lakói, oda azért, hogy nem ólálkodik-e a környéken illetéktelen, ahol maradtak – ne firtassuk most azt, hogy a jogszabályoknak megfelelően-e vagy sem –, ott az esetleges segítségnyújtás, mentés miatt.

– És annak mi az oka, hogy ilyen közel építkeztek az emberek a Dunához? – fordulok hátra a régóta bennem motoszkáló kérdéssel a vezetőmhöz. – Hiszen lehetett rá számítani, hogy a folyó időnként kilép a medréből, és akkor nagy a baj…
– Leányfalu valamikor üdülőövezet volt, a pesti művészvilág tette népszerűvé. Ma már több mint háromezren lakják, egy részük azon a szakaszon, amit a Duna időnként meglátogat. Ők tudják, hogy a csodaszép környezet árát időnként megkéri a természet.

– Na de ennyire?
– Ez igaz, ilyen magason még sohasem járt a víz. De ezt az ember a saját gyarlóságának köszönheti. Mindent a profit hajhászása irányít, közben pedig tönkretesszük a természetet.
A kérdést – miért építkeztek az emberek közvetlenül a Duna partjára? – néhány nappal korábban Nyíri Csabának, a falu polgármesterének is feltettem. A településvezető éppen Szentendréről érkezett, ahonnan egy teherautónyi homokzsákot hozott.

– Feltétlenül írja meg, hogy a védekezés ennyire összehangolt még egy árvíz idején sem volt – ültetett le az irodájában. – Amikor lehetett tudni, mekkora víz érkezik, a vízügyesek műszerekkel bemérték, milyen magasra zsákoljuk a homokot. Korábban többé-kevésbé mindig a magunk feje után kellett mennünk. Most viszont minden segítséget megkapunk.
S hogy nem csupán kincstári szöveggel traktál a polgármester, azt magam is tapasztalom: rövid ottlétem alatt többször is megszólalt a telefonja. Hol a rendőrség érdeklődött, tudnak-e segíteni valamiben, hol a tűzoltók.

– Miért építkeznek az emberek a hullámtérre? – ismétli végül a kérdésem. – Nyilván a csodaszép táj, a nyugalom, a víz miatt. Az építési engedély kiadása már nem a mi kezünkben van, a másodfok pedig, ami által átnyúlhattak a fejünk felett, soha nem is volt. Egyébként pedig, ha valaki kupleráj mellett vesz lakást, ne csodálkozzon, ha néha leszólítják a feleségét – fejezi ki plasztikusan a véleményét.

Észak felé tartunk most, a Szentendrei-szigetre. A korábbi árvizek során a 11-es útnak ezt a szakaszát rendszeresen elöntötte a víz, most, ha egy sávon is, de járható. Mielőtt rákanyarodnánk a szigetre vezető egyetlen hídra, cirill betűs feliratú kisbuszra leszek figyelmes. Bár egyetlen szláv nyelven sem beszélek, érzem, nem lesznek kommunikációs nehézségeim. S milyen igaz:

– Dercenről érkeztünk, Kárpátaljáról – tudom meg a csapat vezetőjétől, Zsukovszky Miklóstól, a falu református lelkészétől. – Annyi, de annyi segítséget kaptunk már Magyarországtól… Úgy érezzük, most viszonozhatjuk.

Amikor a lelkész – egyben az önkéntes tűzoltóság parancsnoka is – szerda este hallotta a televízióban, hogy a Dunakanyarban baj lehet, azonnal szervezkedni kezdett és péntek délelőtt már Tahitótfaluban zsákolták a homokot. Később új feladatot kaptak, és a főút melletti buszfordulótól, ahol a zsákolás folyik, igyekeznek a magukkal hozott nagyteljesítményű szivattyúikkal távol tartani a vizet. Ha a helyzet úgy kívánja, akár egy hétig is maradnak.

– Nem hiányoznak a munkahelyükről? – kérdezek rá.
– Nem, mert olyan mifelénk nincs – válaszolja a kilencfős csapat egyik tagja, Orosz Béla.
– Akkor miből élnek?
– Műveljük a földet. Ennivalónk van, a felesleget pedig a piacon értékesítjük.

Pólóján magyar feliratot fedezek fel: Istennek dicsőség, embernek segítség.

Azonnal a hídon túl, a szigeten szívszorító látvány fogad: az első háznál csaknem ablakig ér a víz. Talán nincs nagy baj, tulajdonosa, Sípos Mihály az előre jelzett vízszint fölé zsákolta a homokot. Vele is még az előző héten találkoztam:
– Ez már a negyedik árvíz, amit rövid időn belül megélek – mutatott a villanyoszlopra. A betonon különböző színnel festett csíkok, a 2002-es, a 2006-os, a 2010-es vízszínt. – Most valószínűleg idáig fog érni – húzta végig az ujját a legfelső csík fölött vagy harminc centivel.
– Hogy lehet ezzel a helyzettel együtt élni? – tudakoltam.
– Így – tette a kezét a hasára. – Az orvosom bizonyára hosszan tudna beszélni a fekélyemről.
Innen déli irányba fordulunk, Surány felé. A település nem önálló, Pócsmegyerhez tartozik, ám ma már többen lakják, mint az anyaközséget. A két településrész egykor kutya-macska barátságban élt egymás mellett, ám veszély ismét összehozta őket.
– Ilyent még nem tapasztaltam, pedig nem ma kezdtem a szakmát – újságolja a surányi gát mentén egy vízügyes férfi, aki érdeklődésemet tapasztalva még a gulyáslevesét is leteszi. Minden kérdésemre készséggel válaszol, csak egyet nem árul el: a nevét. Mert tulajdonképpen egyetlen kérdésemre sem válaszolhatna, még ha ő és a társai is azok a hősök, akik a szakértelmükkel a leginkább hozzájárultak ahhoz, hogy a vizet a lehetőség szerint távol tartsák az emberek értékeitől.
– Tegnap már hosszan kellett gondolkodnom azon, milyen nap is van – meséli a Tiszántúlról érkezett férfi, aki hatórás váltásban irányítja az egyik magassághiányos (ezt a kifejezést is most tanultam az alacsony rokon értelmű szavaként) surányi töltésen.
– Milyen tapasztalatra kellett mostanáig várnia? – kérdezek rá nyitó megállapítására.
– Arra, hogy 32 percen belül 270-en rakták a zsákokat. Ahhoz képest, hogy szóltam Pulykának, önkéntesekre volna szükség, különben baj lehet.

Pulykát – Godawsky Györgyöt – én már csak az akció során ismertem meg, még az elmúlt hét csütörtökjén. Ő az összekötő a szakemberek és az önkéntesek között. A riadólánc már az előző árvizek során kialakult, mindenki tudja, ha ő üzen, akkor jönni kell. S jöttek is a surányiak, pócsmegyeriek, de a távolabbi szigetmonostoriak is. Lapátolták a homokot, rakták a zsákokat fiatalok, idősebbek, nők, férfiak.

Magasságszintmérők szakítják meg a beszélgetésünket most, a vállas karót keresik. Ez a fadarabka jelzi a legmagasabb vízállást, ami 31 centivel haladja meg az eddigi rekordot. S amihez képest kellene egy méterrel magasabbra építeni a gátat.

– Mindig csak magasabbra – jegyzi meg a vízügyes. – Pedig akármeddig nem lehet.
Az elmúlt héten többször benéztünk Kisorosziba is, ám a Szentendrei-sziget északi csücskében magaslatra épült festői falucska szárazon most nem érhető el, a víz teljesen körbezárta. Ottjártamkor magam is beálltam a homokozók közé, így hát személyesen tapasztalhattam: hiába csak 15 kiló egy zsák, amikor már sokadikat rakja az ember, valami miatt egyre többet nyom…

Kisoroszi helyett Dunabogdány felé vesszük az irányt. A Duna jobb partján hosszan húzódó sváb település mutatja talán a legsiralmasabb képet az összes falu közül, ahol jártunk. A falut itt is a 11-es főút szeli ketté, ám Leányfaluval ellentétben a Duna partján nem csupán egykori üdülők leltek otthonra, hanem a helyi családoknak legalább egynegyede – évszázadok óta. Az ő házuk pedig szinte kivétel nélkül vízben áll a korábban nem tapasztalt magasságú ár miatt.

– Sajnos védhetetlenek – jegyzi meg Fekete Péter alpolgármester, akivel Dunabogdányt járjuk.
Hiába a vízügyesek útmutatása, a többtucatnyi kerten keresztül húzódó védmű minősége óhatatlanul eltérő minőségű. Így lehetséges, hogy az előző napi tetőzéskor több helyen is átszakadt a gát. A vizet ugyan gyorsan megfogták, ám a Duna átlátogatott a főút túloldalára is.

– És nemcsak a folyó, hanem a hegyekről napi rendszerességgel lezúduló zápor is – mutatja a faluvezető a Pilisről lefutó meredek utcákat. – Nem tudnak befolyni a Dunába, éppen a homokzsákok miatt. Ezzel egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Pedig mindenki maximálisan együttműködik, kivéve az áramszolgáltatót.

Az önkormányzat már az előző árvizeket követően kérte, hogy egy alacsony helyre telepített transzformátort a szolgáltató helyezze árvízbiztos magasságba – mindhiába. Így aztán, amikor jött a víz, ki kellett kapcsolni a berendezést. A következmény pedig: leáll a szennyvízátemelő, a trutyi pedig egyenesen a Dunába ömlik.
Német rendszámú tűzoltókocsi húz el mellettünk, kettő is.

– A testvértelepülésünkről érkeztek – követi a tekintetével a járműveket az alpolgármester.
– Ezek szerint segítségben nincs hiány?
– Egyáltalán nincs. Itt együtt építette a gátat a Jobbik, a Mazsihisz, a romák meg a Fradi B közép.
– Egymásnak adták a zsákokat?
– Na, azt azért nem… – neveti el magát az alpolgármester. – Mindegyik kapott egy-egy szakaszt, ott építették a gátakat.
Az egyik, fehérre meszelt falú ház oldalára mutat. A falon a víz elől felhúzódó éti csigák tömege alatt a ház falára tapadt hordalékot látok.
– Tegnap óta 14 centivel alacsonyabb a víz szintje – örvendezik Fekete Péter. – Most már bizonyosan apad.