Nincs kétség, ez mérgezés

Földúton guggolok, így figyelem a fűszálról fűszálra mászó méhecske viselkedését. Már a hely is figyelemre méltó, a fű ugyanis nem megszokott terepe a beporzó állatnak, hiszen azon egyik kedvencét sem találja: sem a virágport, sem a nektárt. Ezért aztán általában legfeljebb röpke látogatást tesz rajta, és már repül is tovább. Nem úgy ez a méh. Néha ugyan felszáll, de csak arasznyit, és már zuhan is a következő fűszálra. Alig néhány perce figyelem, de mozgása ennyi idő alatt is lassul. Végül lepottyan a fűszálról, be a porba. Az oldalán fekszik, szárnyát, lábait, potrohát mozgatva vergődik. Majd már azt sem.

Alig telt el negyedóra, és a méh mozdulatlanná vált. Elpusztult. Ott fekszik a társai mellett. A por ugyanis telített méhhullával.
Somogytúr határában szemlélődöm, a Csúcs-hegynek nevezett domb oldalában, a képünkön látható Molnár Jenő méhészetének bejáratánál.

– Most már istenes a helyzet – áll meg fölöttem a méhész. – De tegnap még úgy viselkedtek, mintha megbolondultak volna. A naspolyafán csomókban lógtak, ami már önmagában is szokatlan. Ám az, hogy támadtak mindent, ami mozgott, így egymást is, az egyértelműen a vészhelyzetre utalt.

Molnár Jenő hétszáz méhcsalád gazdája. Alig néhány órával korábban ismerkedtünk meg a falu szélén lévő bekötőút mentén. A hatósági állatorvost és növényvédelmi felelőst vártuk vagy nyolc méhész társaságában, akiknek 1100-1200 méhcsaládja károsodott. Mellettem Ruszti Zsombor, a Greenpeace önkéntese, aki szintén részt vesz az eset felderítésében.

– Már vagy négy-öt éve minden napraforgó-virágzási szezonban ez ismétlődik, de most már megelégeltük – méltatlankodott az egyik méhész, Vajda József.

Azt, hogy valami nincs rendben, három nappal korábban észlelte Molnár Jenő, aki egyébként a környék méhegészségügyi felelőse is. Szokása szerint reggel indult ki a méheséhez. Útja a napraforgó mellett vezetett el, s látta, hogy mindenfelé méhhullák hevernek. Már ekkor bajt gyanított, s balsejtelme beigazolódott: némelyik kaptára előtt csomóban hevert a rovartetem.

– Hasonló történt nálam is – vette át a szót Straub György méhész, aki Somogybabodról érkezett, három kilométerről. – Jenő szólt szombaton, nézzem meg a méheimet, tapasztalok-e valami szokatlant. Rengeteg hullát találtam a kaptárak előtt.
A többi méhész bólogat: hasonló történt náluk is.

Hamarosan megérkezett Tóth Tibor hatósági állatorvos és az illetékes növényvédelmi felelős. Már csak egy ember hiányzik – a gazda, akinek a napraforgójában a méhhullákat találták a méhészek. Rá azonban hiába várunk, így végül nélküle szemléljük a táblát, amelyben néhol négyzetméterenként 10-12 méhhulla hever. Ami a legfurcsább: élő állatot egyáltalán nem látok. Nemcsak méhet, hanem bogarakat, pókokat, pillangókat sem. Amúgy gyomot sem. Mintha egy napraforgó-sivatagban járnék.

A hatóság emberei mintát vesznek a növényekről, majd az ötszáz méterre lévő méhészethez indulunk tovább. Az ilyen helyeken megszokott zsongás fogad, ám amit némelyik méhlakás előtt látok, az már korántsem természetes: valóságos hullahegyek. A hatóság emberei kislapáttal gyűjtik vödörbe a tetemeket.

– A napokban a bejáratánál egy kimúlt pelét is találtunk, még meg is van valahol a teteme – újságolja Molnár Jenő a szemle végeztével. – Na, az sem öngyilkos lett… Az úton pedig gyurgyalagot. Mire észrevettem, már több autó is átment rajta.

A gyurgyalag – amúgy az év madara – nem veti meg a méheket, ezért nem mondható a méhészek kedvencének. Ám Molnár Jenő egyáltalán nem boldog, hogy a madár is a pusztulás részévé vált. Mert nemcsak a méhek váltak a mérgezés áldozatává, hanem minden egyéb állat is, amely a méhekkel kapcsolatba került. Így találtak a napokban megdermedt erdei siklót, amely vélhetően a méhtetemekből fogyasztott. A korábbi években pedig sün is a mérgezés áldozatává vált. Egy elhullott pintynek napraforgómagtól duzzadt a begye.

– Mi történhetett? – fordulok Molnár Jenőhöz.
A méhész a szárnyánál fogva felemel egy méhhullát, mutatja a szipókáját, ami kilóg a szájából:
– Ez a mérgezés egyértelmű jele – magyarázza.
– Véletlen, hogy éppen most tapasztalható a jelenség?
– Pénteken esett némi eső, ezért a napraforgón lévő méreganyag felhígult annyira, hogy a felderítő méhek nem múltak ki menten, hanem a többiek pechjére visszatértek, és átadták az információt a méhlegelő helyéről. Azok pedig mentek – és pusztultak.

Molnár Jenő jó kedélyű ember benyomását kelti, de most mintha indulatot éreznék a szavában:
– Tudom én, hogy a méhek által megtermelt méz az összes mezőgazdasági értéknek csupán egy százaléka. Ha ezt nem becsülik is eléggé, azt miért nem veszik figyelembe, hogy a beporzás döntő része nekik köszönhető, s nélkülük gyakorlatilag összeomlana a mezőgazdaság? Ha egy kutyát rövid láncon tart a gazdája, komoly büntetésre számíthat. És ez így van rendjén. Az viszont már korántsem érthető, hogy a méhek ismétlődő mérgezése miért nem esik hasonló súllyal a latban.

Közben a hatóság emberei gondosan zacskózzák a tetemeket, a csomagolást pedig ragasztják, pecsételik, aláírják.
– Ön szerint mi történhetett? – fordulok most az állatorvoshoz is.
– Ezt csak a vizsgálat eredménye után tudom megmondani.
– Egyébként természetes a méhek ily mértékű elhullása?
– Semmiképpen sem. Annyit megelőlegezhetek, hogy valószínűsíthető a mérgezés.
S hogy milyen vegyszer okozta, azt a laboratóriumi vizsgálat hivatott kideríteni.

A somogytúri eset után kaptuk a hírt, hogy Somogybabodon és Karádon is hasonló elhullás történt. Ott ezen a héten vizsgálódnak a hatóság emberei.