Állati hőguta fenyeget

Állataink a hőegyensúlyt abban a külső hőmérsékleti komfortzónában tudják a legkönnyebben fenntartani, amelyben jól érzik magukat, s – ha más tényező nem akadályozza őket – a genetikai képességeik szerint termelnek. A hőegyensúly fenntartása az utóbbi évek egyre forróbb nyarain azonban meglehetősen nehéz. Nemcsak termelési, de nemegyszer létkérdés is számukra, hogy a szervezetük anyagcserefolyamatai által állandóan termelődőn felüli felesleges hőjüktől képesek legyenek megszabadulni. A veszély annál súlyosabb, minél nagyobb termelőképességű az állat és minél inkább kivontuk a természetes környezetéből. Nyilvánvaló, hogy az árnyas gazdasági udvaron kapirgáló tyúk jobban viseli a meleget, mint a zárt tojóházban lévő társa.

A hőstressz a kritikus hőmérséklet fölött következik be, amikor az állatok saját erőből a meleget fizikai hőszabályozással kompenzálni már nem képesek. Hogy hol van ez a határ, az nem csak a külső hőmérséklettől, hanem a napsugárzás, a páratartalom és a légmozgás együttes hatásától, sőt az állat fajától, fajtájától, életkorától, hasznosítási irányától, tartási módjától is függ, és egyedi különbségek is léteznek.

A hőstressz állapotában az állatok komfortérzetük hiányát először viselkedésváltozással jelzik: étvágycsökkenés, legelés beszüntetése, kevés mozgás, hideg és nedves felületek keresése, csapzott szőr vagy toll, különösen az izzadni nem képes fajoknál (sertés, baromfi) erős lihegés, gyakoribb vizeletürítés, több vízfogyasztás. E jelenségeket a termelés csökkenése követi, de a késői szakaszban – már a hőgutához közeli állapotban – az emlősök fejüket, nyelvüket lógatják, nyálzanak, mozgásuk merevvé válik, testhőmérsékletük 40 Celsius-fok fölé emelkedhet (ez nem láz, hanem hőtorlódás).

A megelőzés vagy segítségnyújtás lényege, hogy olyan körülményeket teremtsünk, melyek között az állat a fizikai hőszabályozás valamelyik, esetleg egyidejűleg több formáját is igénybe veheti, ezáltal el sem jut az idegi és hormonális irányítás alatt álló élettani folyamatokból felépülő kémiai hőszabályozásig. Amikor az utóbbi összeomlik, a szervezet már saját magát „hajtja” a hőpangás, majd a hőguta felé.

Az istállóban kerüljük a zsúfoltságot. Alapvető a fokozott szellőztetés. Szintén a hőleadást segíti, ha az istálló levegőjébe permetszerűen vizet juttatunk (de vigyázzunk a túlzott párásításra), az állatokat permetszerűen locsoljuk, az etetőutakat, járdákat, trágyacsatornákat naponta többször is fellocsoljuk. A leghelyesebb, ha az állattartó épületekbe a meleget be sem engedjük, ma is nagyon jól vizsgáznak a sok évtizeddel ezelőtt épült vályogfalú istállók.

A 40 cm vastag vályogfal hőkésleltetése kb. fél nap, de az ugyanilyen vastag lyukacsos téglafalé is hasonlóan jó. Az alacsony légterű, kevés ablakkal ellátott, kiszellőzésre képtelen istállókból nyáron az állatokat egyszerűen ki kell „menekíteni”.

A környezet javításához mindenképpen hozzátartozik a nyugtalanságot okozó legyek irtása, mert ellenük a védekezés több mozgással, ez pedig fokozott hőtermeléssel jár. Törekednünk kell a napsugarak visszaverésére is. Jó szolgálatot tesz a falak fehérre meszelése, a lapos tetők gyöngykaviccsal beszórása, a tetők időnkénti meglocsolása.

A legelőn a facsoportok hiányában ajánlatos mesterséges árnyékolás kialakítása legalább a kifutón, az etetőút, az itatók környékén. Az árnyékoló lehet 4 méter magasan felszerelt, nádból, fából, sűrű szövésű hálóból készült féltető.