Már irigyük is van - Szembeszökő milliók

Tizedik napja vártunk. E sorok írója egy telefonra, leendő házigazdáink pedig a jó időre. Július elején akartunk körútra menni, amikor a korán kezdődő betakarítás közepén eleredt az eső, hogy aztán kisebb szünetekkel bő egy hétig hulljon. Ilyen ez a szakma: ki van téve a Mindenható és az időjárás szeszélyének. Aztán hiába állt el az eső, még mindig várnunk kellett két száraz, meleg napot, mire megszólalt a telefon, indulhatunk!

Nem mentünk messze a fővárostól, Sárbogárdra érvén ismét a mobil segített kideríteni, a település környékén melyik szegletben keressük az áhított kombájnt. S miközben áthajtottunk a városon, háromszor is leszorítanak az árokpartra: előbb egy kisebb, majd egy nagy tűzoltó-rohamkocsi, végül egy rendőrjárőr.

Ilyenkor az ember rosszra gondol: csak nem azzal a bizonyos kombájnnal van valami baj? Önző módon fellélegezhettünk, amint a szomszéd település, Rétszilas határában végre ismerőst pillantottunk meg: vendéglátónkat, Lajtos Jánost, aki egy terebélyes nyárfa árnyékában beszélgetett a már félig learatott, bő öthektárnyi búzatábla gazdájával, Szalai Antallal. A nyugdíjas ácsmester egyben őstermelő is, 17 hektáron gazdálkodik. És áldja a józan eszét.

Ez persze csak később derül ki, amikor a magot a traktor pótkocsijába ürítő kombájn és fotósunk már távolodóban volt.

– Nézze, nincs aszott, beszürkült szem, pedig kapott jócskán esőt a már egy hete beérett búzám – mondja büszkén a gazda.

Valóban, már idefelé feltűnt, hogy a megszokott, versekben megénekelt, szépen ringó, líraian aranyló búzatáblák képe helyett inkább szürkés-óarany színben játszik a határ.

– Ezt teszi az egyhetes eső.

– Gomba?

– Az még nincs, de a sikér- és fehérjetartalmon, a sütőipari értéken jócskán ronthatott a csapadék – vonták meg a gazdák a mérleget a tábla szélén. A nap végén meglátogatott Terra Central Kft.-nél, a felvásárlónál később kiderült, azoknál, akik szervestrágyáztak, sokkal csekélyebb a búza értékét és árát meghatározó mutatók romlása. S ezt igazolja Szalai Antal búzája is. Ő a szalmát egy közeli tehenészetnek adja be, onnan pedig kész marhatrágyát kap annak fejében.

– Magának nincs szüksége gabonára, szénára? – tesszük fel kissé megütközve a kérdést.

– Alig. Már rég nem röfög 15 anyakoca és szaporulata az ólban, csupán egy-két állatot tartunk, de csak azért, hogy tudjuk, mit eszünk.

– És a búzáért mennyit fizetnek?

– Még nem tudom, várok. Most elvisszük a Jánosék által bérben learatott terményt a szárítóba, a környék legnagyobb felvásárlójához, s onnan akkor adom el, amikor jó az ár. Most nem az.

A kombájn sokadszorra fordul, visszaérkezik Hegedűs Zoltán. Alkatrész után járt – az szerzi be, akit először ér a baj. A kombájnok mellé profi gépszerelő is dukál, a legtöbb hibát a földeken kell elhárítani. Gépészből kettő is akad a társaságban: Lajtos János még a nyolcvanas években végzett gépészmérnökként a gödöllői agráregyetemen, utána a sárbogárdi Kossuth Mgtsz-ben dolgozott a rendszerváltásig. Hegedűs Zoltán húsz év nagyüzemi gépszervizelés után néhány éve Lajtosék 350 hektárt művelő családi gazdaságának egyik állandó alkalmazottja. A másik Simon Miklós, most a traktoron ül, a volánt András kezeli, a fia, aki ugyan tanárnak tanul, de nyáron, a vizsgaidőszak leteltével besegít a gazdaságban. Legutóbb a saját repcével végeztek: bőven 4 tonna feletti az átlaghozam, szemben az országos 2,5 tonnával. Jók itt a földek, aztán szakértelem is kell hozzá. Van búzájuk, repcéjük, kevés kukoricájuk, de inkább többféle vetőmagot termesztenek. Ez a szakma csúcsa, meg sokkal többet is fial.

Sárbogárd környékén 8600 hektár termőterületet találni. Ebből ma 3000 hektár van termelői tulajdonban, a többi 5600 hektárt bérelni kell, vagyis a hektáronkénti 40–50 ezer forintos bérleti díj kimegy a gazdák zsebéből. És a mezővárosból is.

– Igen sok debreceni, pesti, fehérvári, azaz nem helybeli tulajdonost gyarapítunk, de így is sokkalta több ember szerez jövedelmet a környék földjeiből, mint a rendszerváltás előtti téeszes időkben. Akkoriban a nyugdíjasokkal együtt nagyjából 460 főt juttatott a föld jövedelemhez, most több mint ezret.

Sárbogárdon már évek óta nem működik nagyüzem. Az ország legjobb földjei találhatók errefelé, 35–40 aranykoronás is bőven akad. 1,5 millióba kerül egy hektár. 500 hektáros birtok a nagyobbak közé tartozik. Többen 200–300 hektárból élnek, az őstermelők száma többszöröse a régi téesztagokénak. Ők a szerencsésebbek, ugyanis 500 közmunkás él a településen, a képzett emberek naponta eljárnak dolgozni Kecskemétre, sőt Győrbe is. Fejér megye déli részén meglepően sok a munkanélküli.

Porfelhő térít vissza minket a nyárba: kamionok, dupla utánfutós óriástraktorok öntik fogadógaratba a facélia (mézontófű) magját. Az Alisca-Mag Kft. tavaly épített telephelyén keressük helyi vezetőnket. De nem látjuk, mert szinte sivatagi vihar kerekedett, s bemenekülünk a német PH Petersen anyavállalat cégének magyarországi központjába. Jól tettük, a napon 40 fok, az iroda klimatizált, s bent rátalálunk Rauch Ferenc vezető termeltetési részlegvezetőre is. Megtudjuk tőle, mennyire téved, aki azt hiszi, hogy az aratás csak a búzáról szól.

– Cégünk specializálódott: másodvetésű, zöldtrágyának használt növények magjait termelteti főként Magyarországon, majd a már fémzárolt, kiváló minőségű magvakat Európa nyugati felén értékesíti. Ott ugyanis aratás után rögtön bevetik a táblákat, s az őszi szántásig szép zöldellő facélia, homoki zab, olajretek, talajfertőtlenítő mustártáblák díszlenek, majd táplálják a talajt szerves anyaggal.

Az egész országból érkeznek kamionok Sárbogárdra.

Öt-hétezer tonna magot adtak el a telep működésének első évében, de már épül a bázis következő része. – Nincs megállás, az üzlet bővül, a klíma és a magyar szakemberek kitűnő alapot teremtenek a vetőmag előállításához – tájékoztat már a több emelet magas raktárban, szárítóban és szortírozóban Rauch Ferenc.

Itt patikatisztaság uralkodik annak ellenére, hogy kint mekkora volt a por. Harminc ember és ilyenkor szezonban még 8-10 kisegítő – főleg diákok – gondoskodik arról, hogy az itt learatott vetőmagot néhány hét múlva valamelyik nyugati ország gazdálkodója elvethesse a földjén. Gyorsan, olajozottan pörög minden, a német precizitás és szigor itt is érvényesül.

– Ahogy a fizetésnél is: minden termelő 30 napon belül a pénzéhez jut, 30–50 százalékkal többet kap a vetőmagért, mint a hagyományos terményért – szögezi le érdeklődésünkre a vetőmagos cég szakembere.

– Tényleg így van – bólint Lajtos János, aki szerint a környék gazdáinak többsége évek óta bevált partnereknek értékesíti terményét. Ennél is gyorsabban pénzükhöz juthatnak a környék legnagyobb felvásárlójánál, a már említett Terra Central Kft.-nél.

– A gazdálkodó ma leadta a terményt, amelyet lemérünk, minősítünk, aztán harmadik nap az igazolással már meg is kapja az összeget – mesél a pénz és a termény útjáról Laczkó Ferenc telepvezető.

De mennyit? Annyit, mint tavaly: a takarmánybúza tonnánként 38 ezer, a javító minőségű búza 46 ezer forint.

– Az járt jobban, aki az eső előtt vágta le a terményt, mert a mostani 25–29 százalékos sikérnél és 11–12 százalékos fehérjetartalomnál jobb értékeket produkált. De így is 90 százalékos a malmi búza aránya, ami kell is, hiszen a cég által felvásárolt, majd minőség szerint osztályozott gabona többségét egy dunaföldvári malom veszi meg – szögezi le a telepvezető.

Az eső kedvezőtlen hatásáról más területeken gazdálkodók is panaszkodnak: akad, ahol az 50 százalékot sem éri el a malmi minőségű búza aránya. Alacsonyabb árat kapnak a búzáért, ami már a gazdaságosságot veszélyezteti. Átlagosan 150–200 ezer forintot költenek egy hektárra a termelők – csak a műtrágyára 80–100 ezret! –, egy 4,5 tonnás hozam 40 ezer forintos árral számolva már nem fedezi a költséget. De segít a hektáronkénti 70 ezer forintos uniós támogatás, igaz, ebből 40–50 ezret elvisz a földbérleti díj. Növelni kell az átlagot és minőséget hozni a profitért!

– Ez megvan a környéken, búzából 4,5–7 tonna között szóródnak a hozamok, s nőtt a biztonság is, mert a nepperek a fordított áfafizetés miatt kikoptak a piacról. Pénzünknél leszünk! – állítja felvásárló és gazdálkodó egyaránt.

– Még azok is, akiknek nincs gépük, és mi megyünk nekik vetni, aratni – nyugtatja meg az újságírót Szőnyegi György, aki szintén a helyi téeszben dolgozott a gépműhely főnökeként, majd belevágott az évekig sok álmatlan éjszakát okozó magánvállalkozásba. Most már van irigye is. Két lábon áll: családi gazdaságában feleségével a 300 hektár saját és bérelt földet műveli, míg családi kft.-jükben, gépészmérnökként végzett fiukkal a gépi szolgáltatást szervezik. Óriási porta, egy kisebb téesz gépparkja a szín alatt. Öt alkalmazott, modern műhely, télen-nyáron dolgoznak, javítják a saját és más gazdák gépeit. Mindez a kitartás, és nem mellékesen az uniós és hazai támogatás ésszerű kihasználásának eredménye.

Szőnyegi nem csak gépei miatt ismert. Ő és vendéglátónk, Lajtos János hívta és tartja életben a Sárbogárdi Gazdák Baráti Körét, amely már évek óta szervezi a tél végi gazdabált meg a nyár végi szántóversenyt is, amelyet ez évben augusztus 30-án rendeznek. A várost határoló 5600 hektárból 4000 hektár gazdája tud leülni egy asztalhoz egyeztetni az érdekeket, itt jött létre először az agrárkamara települési bizottsága is.

Aztán előbb fekete lett, majd leszakadt az ég. Pedig még vagy 20 kilométerre öt kombájn várt minket, de elkergette őket az eső. Legalább egy napot várni kell a száradásra megint. Mi pedig éhségünket elverendő, betértünk a helyi boltba. Kétféle kifli volt, az eladó szerint mindkettő reggeli sütésű. Majd’ beletört a fogunk: így vált a több hónapig gondosan nevelt, aratott, szárított, őrölt búzából élvezhetetlen, adalékanyagokkal felfújt péksütemény. De ez már egy másik történet...