Kutyaélet a földben

A nyugati földikutya (Spalax leucodon) eredetileg Közép- és Délkelet-Európa sztyeppéin élt, majd a helyükön kialakult mezőkön, külterjes mezőgazdasági területeken próbálta-próbálja túlélni a modern agrárgazdálkodást. Különösen a mind nagyobb területek szántóvá alakítása, illetve a mélyszántás elterjedése szűkítette le drámaian az életterét. Merthogy életeleme a föld, mint a vakondé (noha nem tart vele rokonságot). Minden ízében talajlakó: se szeme, se fülkagylója, de a hallása kiváló és a Föld mágneses terének érzékelése révén tájékozódik. Szembetűnők a hatalmas metszőfogai.

Alig negyedkilós, mintegy húszcentis, vaskos hengeres törzse úgyszólván minden nyakrész nélkül megy át a fejbe. (Az egész állat olyan, mint egy jókora finom, szürke bundás hurka, amely azonban a föld alatti folyosóin egyforma ügyességgel mozog előre-hátra.) Mellső lábain egy kisebb és egy nagyobb ásógumó látható, „kezének” ujjai egészen különlegesek: mozgékonyak, fogásra kiválóan alkalmasak, sok tekintetben az emberi kézhez hasonlóak.

A földikutya társas élete a párválasztás idejére korlátozódik, ezt követően magányosan vájja járatait (amelyek összes hossza a 100 métert is elérheti.) Munkásságát a túrásai jelzik, melyek ritkábbak és némileg nagyobbak a vakondénál. Élelemszerző járatai csak 10 centi méter mélyen futnak (amit használat után az állat rendszerint betöm). A rendes közlekedőutak 15 centitől 2 méter mélységig terjednek, ezek falát az orrával döngöli meg, hogy be ne omoljon, csakúgy, mint a 30 centi méter mélyen fekvő fészket, amit fűvel is kibélel. Itt hozza világra 1-3 utódját. Szintén döngölt éléskamrája ennél mélyebben van, ott halmozza fel tartalék élelmét, amely leginkább gyökerekből, gumókból és hagymákból áll.