Tarvágás, injekciós kivégzés, méregkenés azonnal, ültetvény-kísérlet százéves léptékben - Szigetközi riport

Erdei úton álldogálok a Győr-Moson-Sopron megyei Bőny határában, s Kocsis Gábort hallgatom. A fiatal erdész a bálványfa visszaszorításának rejtelmeibe avat be. Körülöttem vegyes erdő, elsősorban akác, fenyő. Amúgy eléggé satnya, vélhetően valamikori tarvágás újulata. A legszembetűnőbbek azonban kétségtelenül a nyurga, hosszú levelű bálványfakezdemények. Az erdészek és a természetvédők által kikiáltott egyes számú közellenség. Mert amíg az akácról az uniós választások előtt jókat vitatkozott a szakma, addig a bálványfát illetően szinte teljes az egyetértés: el kell távolítani. Miért is? Mert olyan sebességgel kezdett el terjedni ez a XVIII. században egy francia szerzetes és egyben műkedvelő botanikus által Kínából Európába hurcolt fa, hogy ha nem figyelünk oda, csak idő kérdése, hogy a zárt, fényszegény erdeinken kívül mindenhová oda ne tolakodjék. Az ország legbálványfásabb tája a Kisalföld. Nem tudják, miért.

Arról azonban van elképzelés, hogy miképpen lehetne visszaszorítani. A szakember azonnal három módot is említ. Ahol már egybefüggő erdőt alkot a bálványfa, ott a tarvágás a legkézenfekvőbb. Ahol a vegyes erdőben csuklónál vastagabb a bálványfa törzse, ott az injekciós kivégzés a bevett módszer: háromfős brigádok járják az erdőt, és ahol bálványfára bukkannak, ott az egyikük megfúrja a törzset, a másik belefecskendezi a mérget, a harmadik letapasztja. A siker általában nem marad el, mutat Kocsis Gábor egy mellettem álló száradékra. A harmadik módszer azoknál a bálványfáknál használatos, amelyek éppen csak megkezdték az életüket: ezeknek a törzsét méreggel kenegetik.

Mindhárom módszer költséges, nem is a Kisalföldi Erdőgazdaság Zrt. állja a cechet, hanem Brüsszel. A bálványfával vívott háború költségeire az Európai Unió 133 millió forintot utalt az erdészetnek.

A bálványfánál agresszívebb növényt keveset ismerünk, ráadásul mindent kibír. Szereti ugyan a meleget, ám ha elfagy, az se baj, tavasszal sarjadzik ismét. De ez még mindig megbocsátható lenne, ha más növényt is megtűrne maga mellett. Erről azonban szó sincs. Minden testrésze – gyökere, kérge, lombja – mérgező. Nemcsak a gombákra, rovarokra, emlősökre, hanem más növényekre is. Ez az igazi baj vele. Mert amíg például egy tölgyes az állat- és növényvilág számára valóságos paradicsom, addig a bálványfaerdőben alig találunk más lakót. Márpedig a biológiai sokféleség az egész élővilág alapvető érdeke. Ezért tehát a bálványfák elleni ádáz küzdelem.

*

Száz év. Létezik-e kísérlet, amely ennyi ideig tart? Bizonyára kevés, ám a kisalföldi erdészek, stílusosan szólva, ekkora fába vágták a fejszéjüket.

Alig ötéves tölgyest szemlélünk most Győrladamér határában. Négy hektáron 252 fa. A tölgyek elhelyezkedése azonban egészen más, mint egy hagyományos ültetvényben.

A fák koncentrikus körök mentén helyezkednek el, küllőszerűen, egymástól egyre távolabb – az úgynevezett Nelder-kísérlet tagjai. John Nelder angol statisztikus volt – hallgatjuk Keresztes Gábor erdész magyarázatát –, aki azt kutatta, milyen távolságra érdemes a fákat elültetni egymástól úgy, hogy életük során a lehető legtöbb szén-dioxidot nyeljék el és a lehető legtöbb oxigént termeljék. Modelljét 1962-ben publikálta, ám napjainkban, a klímaváltozás gyorsulásával lett igazán jelentősége. Az Audi cég által támogatott telepítés eredményét, a fák növekményét két egyetem – a soproni és a müncheni – kutatói rendszeresen vizsgálják. Száz év múltán pedig, amikor a tölgyes vágáséretté válik, a kísérlet is véget ér. Hogy milyen eredménnyel? Arról majd akkor…

*

Addig is látogassunk el a Szigetközbe, arra a csodaszép tájra, ahol a természet talán a legtöbbet szenvedte az ember butasága – két állam által kötött rossz szerződés, a Duna önkényes elterelése – miatt. Ami a ’90-es évek elején elromlott, azt éppen ezen az őszön sikerül legalább részben helyrehozni – hallgatjuk Limp Tibor erdészeti igazgató tájékoztatását.

A kezdeti próbálkozásokat, például a vízmegosztást a Mosoni-Dunával, illetve a Szigetköz tragikomédiába fulladt szivattyús vízpótlását követően épült meg 1995-ben Dunakilitinél a fenékküszöb. Ezáltal sikerült megemelni a víz szintjét, és számos műtárggyal – hidak, bukók, gátak – a szigetvilág valamennyi felső ágába vizet kormányozni. Az alsó rész vízpótlása a szükséges műtárgyak építésével éppen ezekben a hónapokban fejeződik be. Egy 30 ezer köbméternyi kőből álló bukót nézünk meg. Közel vagyunk ahhoz a részhez, ahol az elterelt Duna vize visszaérkezik a főmederbe, ezért a magas vízállás miatt a bukó szűk nyílásánál éppen az látható, amint az emelkedő víz visszafelé, a mellékágba folyik. Ez így most megtelik éltető vízzel, amelyet a bukó a főmeder apadásakor is még jó ideig benne tart – a természet pedig két szűkös évtized múltán végre ezen a részen is régi pompájában tündökölhet.

Az erdészek mostani egyik legfőbb feladata a Szigetközben a fafajcsere. A valamikori nyár- és fűzerdők helyére évtizedekig nemes–nyárfát ültettek. Ez a fafaj nem a természet, hanem az ember szüleménye, különböző nyárfajok kereszteződésével jött létre. Gyorsan nő, ám szerepét lassanként betölti – helyére ismét őshonos fák kerülnek.

*

A kívülálló nem is sejti, hogy egy erdészet tevékenysége mennyire szerteágazó. Hiszen nem csupán az erdőt műveli – telepíti, gondozza, vágja, feldolgozza, értékesíti –, hanem közjóléti szerepet is betölt. Kilátót emel, lovardát létesít, de még régészeti feltárást is rendel a Magyar Nemzeti Múzeumtól. Mindez rokonszenves, támogatandó. Csak azt a lőteret tudnám feledni… A Sokorói-erdőben járunk, Ravazd határában. Előttem lecsupaszított táj, közepén betonbunker. Lőtér készül 100 millió forintból, tudom meg Boros Attila erdészeti igazgatótól. Az erdészet vállalkozása nyereséggel kecsegtet. Ebben nem kételkedem, ám hogy ezt miért éppen egy erdő helyén kell megépíteni, már nehéz bevennem. Arról nem is beszélve, hogy a nagy lövöldözések következtében miként érzik majd magukat a vadak…

De hogy ne negatívummal zárjam riportomat, látogassunk el egy valóságos tündérkertbe. Alig több mint egy hektár, ám értéke felbecsülhetetlen: körtefákat rejt e kert, valamennyi tájfajta. Az erdészek házról házra jártak Ravazdon, és vesszőt gyűjtöttek az öreg körtefákról, a kicsi faluból 37 félét! A vesszőket tavasszal a környékről érkezett gyerekek oltották be vadkörtealanyba – a felnőttek útmutatása és felügyelete szerint. A gyerekek visszajárnak, figyelik munkájuk eredményét. Most még csak a fák növekedését, de néhány év múlva már a gyümölcsét is élvezhetik, s büszkén mondhatják el magukról az erdészekkel együtt: értéket mentettek.