Kacsaláb, lúdláb totyog a jégen, mégsem lesz semmi baja. Miért?

A madár és különösen a madárláb alkalmazkodása a téli időjáráshoz felér egy kisebb természeti csodával. A legtöbb szárnyas lábán durva és kemény a bőr, a lábszár és a láb ujjai pedig viszonylag vékonyak, aminek nagy előnye, hogy csak kis felületen érintkezik a hideg levegővel, ezáltal csökken az elfagyás veszélye. De mínusz 10-20-30 fokban már nem biztos, hogy ez elég. Ilyen nagy hidegben a madár fél lábon áll, miközben a másikat maga alá húzva melegíti, majd megcseréli. Némely szárnyasok pedig egyszerűen ráguggolnak a lábaikra, de úgy, hogy előtte alaposan felborzolják a tollazatukat, hogy ezzel a tollak között lévő levegő szigetelő hatása is érvényesüljön.

Tény, hogy a madárlábak többsége kis felületű – de mi a helyzet például a kacsa és a liba lábával, melynek ujjai között úszóhártya feszül, alaposan megnövelve annak felületét? Esetükben a fagyveszélyt egy különleges érrendszer hivatott elhárítani, melynek révén a lehűlt hideg vér helyébe folyamatosan meleg áramlik, így nyugodtan úszkálhatnak a jeges, hideg vízben is.

Nagy fagyok idején azonban mégis előfordulhat, hogy megfagy a madár lába, ami gyakran a pusztulásához vezet. A háziállatként tartott kacsák és libák lába sokszor úgy kerül veszélybe, hogy hetekig zárt, védett helyen tartják őket, majd átmenet nélkül kieresztik a fagyott földre, a jégre. Ilyenkor a szervezetüknek nem marad ideje alkalmazkodni, nem áramlik elegendő meleg vér a lábukba, s az megfagy.