Búcsú az eperfától?

Őshazája Kína, ahol azért tartották nagy becsben, mert lombozata a hernyóselymet szövő hernyók táplálékául szolgált. Nem véletlenül őrizték szigorúan a kínaiak a selyemgyártás titkát évezredeken át, végül csak kilopták országukból az eperfát, s vele a hernyót is, és kezdetben Közép-Ázsiában, majd Európában kezdték ültetni. Hazánkban az 1600-as évek végén létesültek az első eperfaültetvények selyemhernyó- tenyésztési célzattal.

Az eperfának számos változata ismert szerte a világon, hazánkban két faja terjedt el: a fehér (Morus alba) és a fekete eperfa (Morus nigra). Mára mindkettő állománya erősen megritkult, amiben döntő szerepet játszott az amerikai fehér szövőlepke föllépése az ötvenes években.

Ez nagy pusztítást vitt végbe a kultúrnövényekben, és sajnos az eperfákat különösen kedvelte. A fehér eper most, június-júliusban érik, a gyümölcs fehér, ritkábban rózsaszínes vagy feketés árnyalatú. (A fekete eper, amelynek termése nagyobb, ízletesebb és fekete, augusztusban érik.) Gyümölcsével a piacokon is ritkán találkozhatunk, aminek az is oka, hogy nem áll el, szüret után hamar el kell fogyasztani.

Viszont a fán a termés egy hónapon át is folyamatosan érik. Levelének főzetét a gyógyászat is hasznosítja: köptető, vérnyomásés vércukorszint-csökkentő hatású. Napjainkban, ha valaki eperfa ültetésére szánja el magát, már nem annyira a 10-15 méterre növő, terebélyes koronájú fát, hanem annak törpe, 3-4 méteresre növő, csüngő változatát választja, ami a faiskolákban beszerezhető.