Zaklatott földtúrók

A délvidéki földikutya igazi „hungarikumnak” számít, mivel a Kárpát-medence bennszülött állatfaja, s csak Kelebia térségében, az Ásotthalom és Szabadka közötti határsávban, illetve Baja határában fordul elő. Sehol másutt nincs a világon, ötszáznál kevesebb példánya él e térségekben, és csak tőlünk függ, hogy fönnmarad-e az állománya.

A délvidéki földikutya (Nannospalax montanosyrmiensis) mellett még az erdélyi és a magyar földikutya él kizárólag hazánk területén. (Szigorúan védettek, eszmei értékük egymillió forint.) Nincs az a zoológus, aki első látásra megkülönbözteti őket, meghatározásuk csak genetikai vizsgálattal lehetséges.

Valamennyiük jellemzői az igen nagy és ívelt metszőfogak, amivel a járataikat ássák, és a lapos, ék alakú fej, amivel a kiásott földet tolják maguk előtt a járatokban. Szemük nincs, fülkagylójuk is csak egy bőrredő, de hallásuk kiváló, tájékozódásukban pedig a föld mágneses terének érzékelése is segíti őket. Túrásaik ritkábbak és némileg nagyobbak a vakondénál, táplálékuk gyökerekből, gumókból áll. Itt mondjuk el olvasóinknak, hogy akik a kertjük föltúrásával vagy a zöldségük megrágásával a földikutyát vádolják, alaptalanul teszik: ez a hiperérzékeny emlős messzire kerüli az ember lakta vidéket. Ilyen esetekben vakond vagy pocok lehet a „fölforgató”!

Egyik földikutyafaj helyzete sem rózsás, de a kerítés megépültével, illetve az ott folyó járőrözésekkel a délvidéki földikutya élete zaklatottabbá vált, ráadásul a határzár az Ásotthalom és Szabadka közötti élőhelyüket kettévágta. Környezetvédők ezért is sürgetik védetté tenni a bajai határt, hogy legalább az ottani állományt megóvják, mielőtt még ipari park létesülne a földikutyák földjén.