Szilaj fája a síknak - Ugye mégsem tűnik el a magyar flórából?

Egykor a vénic szillel együtt az alföldi keményfás, tölgyes-sziles-kőrises ligeterdők fontos alkotóeleme volt. Magas termetével kitűnt az Alföld síkságából, kemény fájából kocsikerék, ágyútalp készült. Eötvös  Károly (a politikus, ügyvéd, író és publicista) így ír róla: „Van fája a síknak is. De csak puha fája… Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szívós, viharokkal szembeszálló, amit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, és a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad a varjúnak, a seregélynek.” 

A mezei szil 20-30 méter magasra növő, többnyire keskeny és magasan boltozatos, sokszor szabálytalan koronájú, hosszú életű lombhullató fa. Kérge barnásszürke, jellegzetes mély barázdákkal és domború bordákkal. Fényes, sötétzöld levelei többnyire fordított tojásdadok és föltűnően ferde vállúak. Gömbölyű csomókban álló virágai lombfakadás előtt nyílnak. Termése kerek lependék. Állományának drámai megfogyatkozása akkor kezdődött, amikor fölfedezték, hogy hamujából kiváló hamuzsír nyerhető, ami a szappan készítéséhez és az üveggyártáshoz volt szükséges. A következő csapást az akác jelentette, amely a kiszáradó Alföldön valóban jó szolgálatot is tett a futóhomok megkötésében, ám rövid idő alatt úgyszólván egyeduralkodóvá vált, kiszorítva a szilfát is. Néhány évtizede a szilfavész jelent folyamatos fenyegetettséget a fa számára. Amelynek a ’90-es években oly mértékű volt a fertőzése, hogy a mezei szil a kipusztulás szélére került. (A szilfavész kórokozója egy tömlősgomba, amely elszaporodva egyszerűen eltömi a víz- és tápanyagszállító edénynyalábokat, s a növény elpusztul.)