Romantikusok előnyben!

Már akkor dagadt a mellünk, amikor tavaly Marci – bocsássa meg, kedves olvasó, de nekünk számos díja dacára csak „simán” Marci marad – elnyerte a Pécsi József-ösztöndíjat egy évre. Azaz beválogatták a 35 év alatti fotóriporterek azon illusztris tízfős körébe, amelynek tagjai állami támogatást, egyszersmind bizalmat kaptak pályázati témájuk megvalósításához.

– Miért épp budapesti közösségi kerteket fényképezek? – kérdez vissza Marci. – Legelőször a munkám során Békásmegyeren láttam ilyet, amikor újságcikk született róla. Nyugat-Európában és az amerikai kontinensen évtizedes hagyományuk van a közösségi kerteknek, ám Budapesten csak mostanság kezd meghonosodni és terjeszkedni ez a fajta civil önszerveződés. Rendszerint önkormányzatok vagy magáncégek parlagon heverő földterületén létesülnek közösségi kertek: parányi parcellákra osztják, és azokat az önként jelentkező bérlők saját kedvük szerint használják.

Fiatalok és nyugdíjasok, egyedülállók és nagycsaládosok, jogászok és diákok – egyetlen közös nevezőjük, hogy romantikusok, a szó legnemesebb értelmében. Abban a békási kertben „földbirtokosként” két kollégánk is ágyást foglalt; rajtuk is ugyanazt a lelkesedést fedeztem fel, amit azóta is mindig minden résztvevőn látok: mániákusan rajonganak a csupán néhány négyzetméteres saját minigazdaságukért. Élvezik, hogy városlakóként egy picit visszataláltak a természethez, hogy létrehoznak, termelnek, alkotnak. Miközben a Szabad Föld fotóriportereként a vidéket járva egyre többször szomorúan azt látom, hogy az emberek egy része nem műveli meg a falusi kertjét, a háztájiról nem is beszélve...

A sokat látott Marci meséli: van, aki babrajongóként csak ebben a hüvelyesben tud gondolkodni, s van, aki virágokkal ülteti be az egész kis területét. Egyesek egy miniatűr mintagazdaságot álmodnak meg 4-6-8 négyzetméteren, míg másoknál az elsődleges szempont a legoptimálisabb helykihasználás. A slágernövény egyértelműen a paradicsom.

Gyakran szakértelem híján vágnak bele, de lelkesen tanulnak – egymástól vagy szakkönyvekből. Hol a termelő áll nyerésre, hol sajnos a molytetvek. Itt nem az a szempont, hogy pénzben megéri-e közösségi kertben megtermelni a család konyháravalóját (a válasz valószínűleg: nem) – merthogy aki a jelképes összegért földecskét bérel, az elsősorban a ténykedés és a közösség öröméért teszi. (Egyébként az évi 2–5 ezer forintos bérleti díj egy része a kertben marad: a közösség általában szerszámokat vesz belőle.) Fotózott kerteket elhagyott gyártelep udvarán, belvárosi tűzfalak közé szorítva és panellakótelepeken megbújva.

A Grundkertet az teszi érdekessé, hogy az elmúlt három évben költözni kényszerült: a VIII. kerületi Corvin- városrész rehabilitációja során, amíg a régi, szanált házak helyét nem veszik át az új épületek, mindig egy kis oázis születik az átmeneti időben. Az Isten kertjét egy kelenföldi református közösség műveli, ezért a kertészkedés imádsággal kezdődik.

A tíz Pécsi József-díjas fotográfus munkáit tavasszal csoportos kiállításon láthatjuk majd. Marci a közösségi kertes képeiből szemezgetett, és egy 12 fotóból álló válogatással nevezett a Pictures of the Year versenyre. A zsűrizés érdekessége, hogy a legjobbak közé bekerült pályázatok elbírálása a neten keresztül követhető, így a fotós rengeteget tanulhatott az érveket és ellenérveket, erényeket és hibákat ütköztető szakemberek véleményéből. A végeredményt pedig tudjuk: a világmezőnyben megméretve bronzérem.

I. Végh László kárpátaljai anyaga. A fotós majd’ egy évig járta Ukrajna magyarok lakta területeit, és fotózta a mindennapokat, aminek szinte minden elemére rányomja bélyegét a karnyújtásnyira dúló háború.
II. Móricz-Sabján Simon Sárvidék című sorozata olyan helyeket mutat be Magyarországon, ahová még út sem vezet, mégis laknak ott emberek. A képek arról árulkodnak, hogyan...