'Olyan mérges vagyok, hogy ölni tudnék' - Gazdavadító vadkárok

– Olyan mérges vagyok, hogy ölni tudnék.

Idős férfi közeledik a kerteken át, Salamon Kálmán. Ahogy elnézem szelíd arcát, úgy hiszem, egy légynek sem tudna ártani, nemhogy ölni. Szeme mosolyog, hangja sem dühről árulkodik, pedig lenne oka rá, az bizonyos.

Órák óta járjuk a portákat a Somogy megyei Szóládon, a Balatontól délre, úgy öt kilométerre a tótól. De nem is a portákra vagyunk kíváncsiak igazából, hanem a hozzájuk tartozó kertekre, amelyek a száz-százötven méterre lévő vizenyős területig futnak le.

A házak alatt közvetlenül veteményes, zöldség, néhány gyümölcsfa, példásan megművelve a televény talajon. Lejjebb pedig kukoricás, esetleg búza. Annyi, amennyi a háztájiban, elsősorban a baromfinak szükséges.

No, meg a vadaknak, leginkább a szarvasoknak. Emiatt is az idős férfi elkeseredése. A szépen zsendülő kukorica teteje lerágva. A táblának legalább a fele.

– Nem tudok mit tenni ellenük – legyint. – Reggel kijövök megetetni a jószágokat, látom a friss rágásokat. Na, már megint itt jártak.

Amit mond, az egybecseng azzal, amit számos szóládi portán hallottam ezen a délelőttön, elsősorban az Őszödi utcában, ahol Rózsás Elemér polgármester mutatott be az egyik károsultnak.

Rengeteg a vad, sőt egyre több – tájékoztatott a faluvezető még a hivatalban, indulásunk előtt. – Mint ahogy a vadkár is, évek óta. Küszködnek vele az errefelé lakók, többnyire idős emberek.

Az elmúlt évben aztán gondolt egyet az illetékes Szóládi Földtulajdonos Vadászati Közösség, és kerítést épített a vadaknak kiváló búvóhelyet kínáló vizenyős rét és a fölötte lévő kertek közé.

– Ők adták a kerítést, az oszlopokat, az önkormányzat szerzett egy buldózert, lyukakat fúrattunk, a fizikai munkát is közösen végeztük, a kerttulajdonosok, a falu lakói meg a közmunkások. Igaz, az oszlop kevés volt, meg a végén a drót is, de legalább elkészült. Innentől kezdve viszont a vadásztársaság kijelentette, hogy nem vállal felelősséget a vadkárokért.

– És ezt megtehetik?

– Nem tehetik meg, de ezt mondták.

Nemcsak mondták, de komolyan is gondolják. Az előírások szerint a vadkárt a hivatalnál kell bejelenteni, ahol erről egy lapot töltenek ki, amit rendre átvesz a vadásztársaság, majd felméri a kárt és fizet. Tisztességes hozzáállás esetén. Idén azonban már a lapokat sem vették át, mutatja a polgármester titkárnője a dossziét. Pedig eddig öten is jelezték a kárukat, jóllehet még csak a szezon elején tartunk.

Az asszony, Varga Kálmánné, akihez elvitt a polgármester, éppen az egyik falubelire várt, aki csirkéket vett volna át tőle – de nekünk is örül. Szalad is át azonnal a szomszédjaihoz, akik hasonló cipőben járnak: a vadak szinte minden éjszaka hívatlan vendégek a kertjükben.

– Ha így folytatódik, nem lesz mivel etetnem a baromfit – ültet le az asszony az előszobában összegyűlt társaság karéjában, ahol várjuk, hogy csituljon a közben eleredt eső.

Amúgy örülnek a csapadéknak, locsolni idén kevesebbet kell, a föld is tápdús, az öntéstalajon mindig kiváló a termés – csak hát a vadak…

– Harminc éve lakunk itt – meséli az időközben megérkezett egyik szomszéd, Kovács Józsefné. – Kezdetben nem volt semmi probléma a vadakkal, kerítés sem kellett. De most már ők itt az urak.

– No, meg az urak – teszi hozzá a házigazda. – Ezért sem jutunk semmire a vadak ellen. Azt mondják, széllel szemben nem lehet…

Egykori alkotmánybírót említ, aki a környéken vadászik.

– Nem is fizettek soha? – kérdezem.

– De volt már olyan. Néhány éve 60 ezer forintot – hallgatom Városi Gézánét. – Az úgy nagyjából rendben is volt, de úgy látszik, sokallták. Pedig mi a nem túl magas nyugdíjunkat egészítjük ki a munkánkkal, nekik meg szórakozás a vadászat. Mégis mi húzzuk a rövidebbet: se tök, se répa, se borsó…

A Városi házaspár portáján járunk most, az udvaron frissen kelt csirkék csipognak a kotlós körül, az idilli jelenet vonzza a szemet. Arrébb ugyanez: az előző nap kelt sárga kiskacsák rohannak az anyjuk után.

Amit Városi Géza mutat, az viszont már korántsem annyira szívderítő. A gyönyörűen fejlődő hagyma és egyéb zöldség mögött négy sor szőlő, abban bóklászunk.

A férfi mutatja a friss hajtásokat:
– Tavasszal csutkáig lerágták a szarvasok. Ezek a levelek már azóta nőttek, de termés idén is alig lesz rajta. Két éve még 350 liter borom volt a szőlőből, tavaly már csak 120.

A szőlő mellett verem púpozódik, mellette körtefa, az ágai az építmény fölé hajolnak. A verem tetejére állnak rá éjszakánként a szarvasok, csipegetnek az apró, még éretlen gyümölcsből.

– Jól megépítettem, nem szakad be alattuk, pedig lehetne akár csapda is. Na, ha egy-kettő itt végezné, egyből meggondolná magát a vadásztársaság is… Éjjel 11 felé kijövök, világítok, erre menekülnek – hallgatom a gazdát, miközben a lerágott kukoricacsonkok között ballagunk a kerítés felé. – Aztán reggel kijövök, látom, később visszaérkeztek, esz a méreg. De hát nem állhatok itt egész éjszaka, valamikor pihenni is kell.

A kert végében forrás, mellette évszázados fűzfa, alatta már sűrű csalános csípi a lábszáramat. A kerítést, látom, olyan hálóból fonták, mint amilyet az autópályák mellett látni. Csak hát arrafelé használ, mivel a pályán nem található friss forrásvíz, mellette pedig ez itt terített asztal a vadak számára, ami csábítja őket a kerítés áttörésére.

Több helyen is látszik, hogy megkezdte a vad.

Néhol vastag dróttal erősítették a gazdák, máshol teljesen lenyomva.

– Szinte minden reggel azzal kezdjük, hogy felhúzzuk a drótot, javítjuk a kerítést, de sok értelmét nem látjuk, ez az igazság – jegyzi meg a férfi. – Áram kellene bele, mint a villanypásztoroknál. De ebbe nem lehet, nem olyan fajta.

– Mit mondtak, miért nem olyant építenek?

– Merthogy úgyis ellopnák az aggregátort. Pedig bármelyikünk kamrájába betehették volna. Inkább nem akarták, mert azzal is csak a vesződség van. Nem akarásnak nyögés a vége, ez a helyzet.

A kerítés mögött nádas, takarásában a Metszés-patak kanyarog, táplálva a Balatont a szomszédos településekről gyűjtött vízzel is. A látvány pazar, ám a kertek tulajdonosai mégsem tudnak önfeledten gyönyörködni benne. Valamikor legeltettek azon a részen, kaszálták, azért aztán a búvóhelyeket kedvelő vadak is kerülték. Nem úgy, mint manapság.

– Hívtuk az egyik vadászt Kőröshegyről, mondta, majd csinálnak valamit. De nem történt semmi. Később meg kinyomta a telefonját, vagy fel sem vette.

Szekér Jánosnéhoz térünk még be, ő leginkább az almafájára panaszkodik. Leették zölden, bezzeg nekik nem csikar tőle a hasuk. Borsóra, salátára panaszkodik még, idén a szarvasokat vendégelték meg belőle.

Csatlakozott hozzánk Salamon Kálmán, akinek a fél kukoricáját lelegelték. Kálmán bácsi kukoricásából az udvar felé vesszük az irányt, több kerítéskapun is átjutunk, mire felérünk a házhoz. Közben ólak, ketrecek, mind gazdálkodásra utal. Itt-ott gyümölcsfák, leginkább meggy.

– Csaknem egyhavi nyugdíjamat költöm a kukoricára. Talaj-előkészítés, szántás, vetőmag, ilyesmi. Több mint ötvenezer forintot – enged ki az utcára nyíló kapun. – Aztán megy az egész a semmibe.

Azt mondják, Somogy legtöbb falvában kínlódnak a helyiek a vadakkal. A közeli Kötcse polgármesteréhez, Feledy Gyulához kopogunk be.

– Nálunk a kár kisebb, mint Szóládon, no és a Sefaggal szót lehet érteni – összegzi a véleményét, utalva a somogyi állami erdőgazdaságra, amely vadgazdálkodással is foglalkozik.

A vadak Kötcsén a temetőben érzik magukat a legjobban, ott legelik le a virágokat, s törik össze a tartókat. Az áldatlan helyzet megoldása érdekében végül az illetékes vadásztársasággal fogtak össze, akárcsak Szóládon, csakhogy itt sikerrel. A temető köré itt nem semmire sem jó dróthálót vontak, hanem villanypásztort.

Az anyagot adta a gazdaság, az elektromosságról pedig a falu gondoskodik. Enyhült is egyből a kár.

– Kettőn áll a vásár – kezdi azonnal a véleménye összefoglalásával Monos Zoltán Nagycsepelyen.

A férfi a Sefag alkalmazottjaként hivatásos vadász, ám egyben száz hektáron gazdálkodik. Így aztán mindkét oldal érdekeit ismeri.

– Együtt kell működniük a vadásztársaságnak és a gazdáknak, hogy megvédjék a termést, ez a megoldás.

És hogy ez a gyakorlatban miként működik, annak szemlélésére a határba indulunk. Szépen művelt földek mindenütt – erdő ölelésében. A férfinak már a nagyapja is ugyanezt a területet művelte, ő is vigyáz rá, amennyire csak lehet. A száz hektár az erdő felől körbe van kerítve, az oszlopokon négy-öt soros huzal fut egymás fölött, benne gyengeáram, a kerítés alja pedig mentesítve a gaztól, hogy nedvesség ne zárja rövidre az áram folyását a drótban. A másik oldalon a falu védi az ültetvényt a vadaktól, mert arra még nem volt példa, hogy a szarvasok arról az oldalról közelítsenek. Egyedüli gyenge pont a földekről az erdőbe vezető út lehetne, ám ennek két oldalára madárijesztőt állítottak, ezeket pedig időnként kölnivel locsolják be. Ami ugyanis vonzó az embernek, az riasztja a vadat.

Van tehát megoldás, érzékelem, ha a szándék is megvan hozzá. Ezt a benyomásomat erősíti a Szóládnak és a környékének több mint ezerhektáros részét művelő Arrabona Agro Trade Kft. balatonőszödi irodájában beszélgetve Horváth Tamás tulajdonos és Bolla Sándor ügyvezető.

– Mindkét fél érdeke az együttműködés, a károk közös megelőzése. Nyilván minden eset egyedi. A vadak kedvét valamiféleképpen el kell venni attól, hogy rákapjanak a kultúrnövényekre – jegyzem Bolla Sándor véleményét.

– A vadkárt viszont mindenképpen ki kell fizetniük, ez a kiindulópont, erről vitát nyitni sem érdemes – teszi hozzá a tulajdonos.

Annál is inkább, mert az alacsony nyugdíjú idős gazdáknak fontos jövedelemkiegészítés a kertjeik művelése, teszem hozzá.

A gazdálkodó egyébként a jövő év február végéig hatályos jogszabály szerint a vadkár 5 százalékát köteles tűrni, azt követően pedig a 10 százalékát. A többi viszont továbbra is az újraszerveződő vadásztársaságok sara lesz.

És mit szól mindehhez a Szóládi Földtulajdonos Vadászati Közösségének vadászmestere, Puskás Tibor?

– Nem fogunk fizetni a vadkárért – jelenti ki, pedig én csak azért hívtam, hogy megbeszéljük, mikor tudná személyesen kifejteni az álláspontját a helyzetről. – Tavaly megépítettük a kerítést, ezzel mi befejeztük.

– De hiszen a kerítés ellenére is elég nagy kár érte a szóládiakat – próbálkozom még. – Kár tehát keletkezett, de önök nem fizetnek. Ha ez az álláspontja, akkor ennyit írok meg

– Ki mondta, hogy nem fizetünk?!

– Hiszen most említette. Mint ahogy a megyei lap újságírójának is.

– Én nem mondtam olyant, hogy nem fogunk fizetni.

– Nagyszerű. És mikor veszik át a szóládi önkormányzaton leadott kárbejelentő lapokat?

A vadászmester erre a kérdésemre kinyomta a telefonját.

HARDI PÉTER
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI