Rozella, a teák vére

Az egyetlen kivétel a kerti hibiszkusz vagy törökrózsa (Hibiscus syriacus), amely a mi teleinket is elviseli. A nemzetség neve (a hibiszkusz) az egyiptomi szent madár, az íbisz nevéből származik, utalva arra, hogy már az ókor embere is nagy becsben tartotta. Persze elsősorban az ott elterjedt, afrikai mályvaként is ismert rozellát, amely mindmáig a legnagyobb sztárja a nemzetségnek.

A rozella vagy másként szudáni hibiszkusz, még másként a teahibiszkusz (Hibiscus sabdariffa) napjainkban a világ valamennyi trópusi, szubtrópusi táján termesztett, fásodó szárú, 1-2 méterre növő cserje. Sűrűn elágazó szárán fejlődnek a pirosasbordó hajtások, ezeken pedig a mintegy tíz centi átmérőjű, sárgás szirmú virágok, amelyek piros csészelevelei a sziromhullás után megvastagszanak. Valódi gyümölcsöt nem érlel, az elvirágzás után a magot körülölelő elhúsosodott viráglevelek tekinthetők gyümölcsnek, amit a trópusokon vízben megfőzve hasznosítanak: salátákat, lekvárokat, mártásokat, leveseket, italokat, borokat ízesítenek vele. Hasonlóan használják a rozella piros csészeleveleit is, ez festi pirosra a teákat, a mindenféle leveket, s adja savanykás (citromos) ízüket. Ez a hibiszkuszvirág (a „gyümölccsel” együtt) valóban nagy kincs, hiszen C-vitaminban gazdag, antioxidáns és antiszeptikus hatású, vértisztító, vizelethajtó, emésztést serkentő, vérnyomást csökkentő, görcsoldó és nyugtató – hogy csak a legfontosabbakat soroljuk. Csipkebogyóval kombinálva különösen jó hatású a megfázásos betegségekkel, légúti fertőzésekkel terhes téli időszakban.