A természet csodája - Széllel, vízzel sokasodnak - Gördülő magok

A növények egy csoportja mondhatni önerőből szórja szét a magját. Ennek hátterében az áll, hogy a termésfal különböző rétegei a száradáskor eltérő mértékben zsugorodnak, az így keletkező feszültség a termésburok hirtelen felrepedését idézi elő, ami a magvak szétszóródásával jár.

Így terjed például a bükköny, a nebáncsvirág, a magrúgó, de ekként „robbantja” szét magvait a gránátalma is. A pehelykönnyű termések a szelek szárnyán tesznek meg olykor kilométereket. E módon terjednek többek között a spórával szaporodó gombák, mohák, harasztok. Egyes magok röpítőkészüléket fejlesztenek, amelyekkel nagy távolságokat tehetnek meg. Ilyen például a szil, a hárs és a juhar szárnyas termése (propellere), de hasonló célt szolgálnak a gyapot és a selyemkóró magjának, a nyárfa, illetve az árvalányhaj termésének röpítőszőrei is. Olykor egész növények kelnek útra a széllel, s megszáradva, a földből kiszakadva és a pusztán át görögve szórják el magvaikat. (Mint például az ördögszekér és a betyárkóró.)

Számos növény termését a víz viszi gyakran messzi tájakra. A trópusi kókuszpálma diója például így jut el szigetről szigetre (képünkön). Hazánkban a vízitök szaporodik hasonlóan.

Sok vízinövény tesz meg országnyi távolságokat úgy, hogy magja az iszappal együtt rátapad a vízimadarak lábára. Más termések szigonyszerű szőröket, horgas töviseket, ragadós anyagokat fejlesztenek, ezzel tapadnak a madarak tollára, az emlősök bundájába. (Az útifű és a fagyöngy a termés felületén kiválasztott enyves anyaggal ragad, a bojtorján, a farkasfog, a ragadós galaj pedig szőrökkel, horgokkal rögzíti magát.) Az ibolya magvait a hangyák hordják szerteszét, amit azért gyűjtenek, mert fehérjékben és zsírokban gazdag termésfüggelékeik fontos tápanyagok számukra.