Dagonyázó látványosság

Legelésző, dagonyázó gulyája ma turistalátványosság, de – a Magyar Bivalytenyésztők Egyesülete szerint – a tartása ennél jóval több lehetőséget kínál. Azzal, hogy a többi állat által kevésbé kedvelt sást, kákát, nádat szívesen fogyasztja, komoly szerepe lehet a vizes élőhelyek természetvédelmi rehabilitációjában.

Erre jó példa Mórahalom: a térségében az ott legelő, dagonyázó bivalyok öt év alatt visszaszorították a nádast, megállították a terület szikesedését, s visszaköltöztek a vízimadarak. Jelentősebb felfutásuk akkor következhetne be, ha újra felfedeznék és hasznosítanák a tejét, húsát, bőrét, sőt akár az igavonó erejét is.

A magyar házi bivaly (amelynek valószínű őse az itteni klímához jól alkalmazkodott indiai vadbivaly) fekete, feketésbarna vagy szürkés szőrzetű, szarvai sarlószerűen állnak fölfelé. Marmagassága 150–180 centi, a tehenek súlya 400–800, a bikáké 600–700 kiló. A szarvasmarhánál félénkebb, nyugtalanabb természetű, de gondozójának engedelmes. A felingerelt bikák azonban különösen veszedelmesek, a múltban gyakori pusztító bivalytámadások ezek számlájára írhatók. Tavasztól késő őszig a legelőn tartható, sőt a legeltetéses tartásmód az igénye is. Könnyen szelídíthető, elvárja a törődést, a vakargatást. A többi szarvasmarhától eltérően egy bivalygulyában csak egyetlen bika tartható, mert nem tűr meg másikat a közelében. Olyannyira nem, hogy a két év körüli bikaborjakat az apjuk egyszerűen kiebrudalja a gulyából.

A porcelánfehér színű bivalytej ízletes, hamarabb alszik meg, mint az átlagos tehéntej, vitamin- és zsírtartalma is nagyobb (eléri a 8%-ot). A bivalyborjú húsa a marhaborjúéval vetekszik (az előbbiben több a foszfor és a vas), hazánkban azonban mindmáig idegenkednek a fogyasztásától. Meglehet, azért is, mert ötödével többe kerül, mint a marhahús.