Csigás szarvú cikta

A névadó folyók vizes élőhelyei önmagukban is egyedi élményt nyújtanak, a park nevének említésekor szinte mindenkiben e gemenci, drávai képek jelennek meg. Ám kevésbé ismert részek is bőven akadnak. Ilyen a Fejér és Tolna megye határától kicsit délre eső Dél-Mezőföld Tájvédelmi Körzet, ahol igen fontos országos feladatot látnak el a park szakemberei. Itt gyűjtötték össze és tartják fenn génrezervátumként a ma már alig ismert cikta juhfajtát.

Hívták ezt régen tolna-baranyai sváb juhnak is, mert a török kivonulása után leginkább a betelepült lakók hozták magukkal a birkáikat is.

A cikta – hasonlóan a rackához – kistestű juhféle, a szarva azonban csigásan pödrött, a gyapja hosszú, durva szálú. Ez az ősi fajta bőven termel gyapjút, ami évente kétszer is nyírható, s régen belőle készült a fuszekli (vastag zokni) és a pacsker (jellegzetes sváb papucs).

E mára szinte kihalt juhfajtából (az őshazájában, Németországban mára már kipusztult) Magyarországon röviddel ezelőtt alig 100 egyedet tartottak nyilván, és talán az utolsó pillanatban – a gondos szelekcióval és tenyésztéssel, megtartva a fajta jellegzetességeit – mára csaknem 800 tagúra növelték az állományt.

Génmegőrzési célból négy tenyészetben tartják fenn, az egyik a nagydorogi Cikta Major, amelyet uniós forrásokból fejlesztenek. Itt féltő gonddal őrzik, genetikai értékként kezelik a nyájat. Mert hát ki tudja? A ’80-s években a mangalicáról sem sejtettük, hogy alig két évtized múlva mekkora értéke lesz: ma japán és amerikai elit éttermek vendégei fogyasztják. Arról már nem is beszélve, hogy – hazai kedveltsége mellett – a világhírű spanyol sonkák egy része is e sertések combjaiból készülnek.