Előre okoskodva

Így aztán a házunk elé nem a hagyományos, fehér virágú vadgesztenyékből ültettünk kettőt, hanem a rózsaszín virágúból. Ehhez nem kellett túl okosnak lennünk, mivel már bő húsz éve láthatjuk, hogy a hagyományos vadgesztenyéket sorra teszik tönkre az erre specializálódott aknázómolyok, melyeknek évente több nemzedéke is „dolgozik”.

A levelek már a nyár végére elpusztulnak, annyira károsodnak, hogy a fa még idő előtt tarrá válik, évek sora alatt legyengül, s részben vagy egészében elpusztul. Ezért aztán az amerikai eredetű vörös vagy rózsaszín virágú fajt érdemes elültetni.

Hasonló okok miatt lecseréltem a húszéves besztercei szilvát, amit öt év alatt tett tönkre a sarka-vírus, más néven kajszihimlő. Helyette – és a két éve ültetett, de szintén beteggé vált fiatal szilva helyébe – két Stanley fajtájú került. Bár már nem ez az egyedüli ellenálló fajta, de az biztos, hogy a termése megbízható, az íze jó, aszalni, befőttnek és lekvárnak is megfelel – nem úgy, mint az új (főleg német) rezisztens fajták.

Került a kertbe még más dísz- és gyümölcsfa is: a nyár végén a viharban háromfelé hasadt az egyik túl gyorsan növő őszibarackunk. A helyébe másikat kellett ültetni, s a díszkertbe egy olyat választottunk, amelynek vélhetően nem lesz túl sok kártevője. Ez az amerikai ámbrafa: az angolok „sweet gum”- nak neveznek, ami édes gumit jelent magyarul, s nem véletlenül, ugyanis korábban e fa nedvéből készítették a rágógumit. A választás azért esett rá, mert csak 8-10 méterre nő – szemben a dupla nagyságú, szintén szóba került platánnal. Az utóbbinak már megjelentek a kártevői, egyes poloskák, tetvek. Az sem mellékes, hogy az ámbrafa szeldelt levelei ősszel kimondottan pirosak, majd bordóvá válnak. Hasonló színű a levele a már év közben megdicsért mézalmácskának, amely kora tavasszal a fehér virágzatával díszít, aztán nyáron zöld, fényes leveleivel és előbb pirosodó, majd kékeslilává változó, sajátosan édes zamatú gyümölcsével, ősszel pedig a már említett narancssárgás-pirosas leveleivel hívja fel magára a figyelmet.

Három éve hét óriási, 40-50 éves fenyőt kellett kivágnunk a kertből, de nem mondtunk le teljesen a fenyőkről. Az eddigi lucok helyett olyan fajokat kerestünk, amelyek bőségesen termelnek gyantát. Ezzel eltömítik a lucok halálát okozó betűzőszú járatait, szinte megfojtják a bogarakat. Így került a kertbe egy andalúziai jegenyefenyő, más nevén kolbászfenyő. Az utóbbi elnevezés nagyon illik rá: az ágain a húsos tűlevelek a tér minden irányába állnak, azaz valamennyi ágának alja, oldala és teteje is egyformán tűlevelekkel benőtt, így messzebbről tényleg zöld kolbászkáknak hatnak.

Nincs sok betegsége és kártevője a mirabolánból nemesített vérszilvának, amely egész évben bordós levelet hordoz. Gesztenyényi vörös termései antociánnal telítettek, lekvárja értékes. Ezeket is a ház elé ültettük zajfogónak, árnyékolónak, dísznek. Egy kislevelű hárs is került a kertbe, ennek virága, illata és látványa lesz az érték – egyelőre úgy tűnik, sok betegsége nincs ennek a növénynek.

Sövénynek nem a megszokott tuja- és borókaféléket ültettünk, hanem bükköt és gyertyánt. Ezeket lehet metszeni, alakítani – igaz, télen nem zöldellnek, de sokáig magukon hordják megbarnult leveleiket, így van térárnyékoló hatásuk. Olyan sok új gombabetegségük és rovarkártevőjük viszont nincs, mint a tujaféléknek.