Néma földek - Nyilatkozó nélkül nem készülhet helyszíni riport

A közelmúltban jutott el hozzám Ángyán József professzor összefoglalója az állami földek Jász-Nagykun-Szolnok megyei árverezésének eredményéről. A 118 oldalas munkát átolvasva újfent szembesültem az úgynevezett vesztes települések fogalmával. Ezek olyan falvak és városok, ahol az árverésen azok is nyernek, akik nem helyben laknak. Más szavakkal: a mostani tulajdonszerzésük által nem helyben lakók kaptak lehetőséget arra, hogy más települések határát megműveljék. Nosza, gondoltam, megkérdezem az érintetteket, gazdákat, polgármestereket, hogy mindez miképpen érinti őket.

Kőkemény falakba ütköztem. De ne gondoljuk azt, hogy valahonnan, „fentről” leszóltak, hogy ne kutakodjak ilyesmi után. Nem. Maguk az érintettek zárkóztak el az elől, hogy történetük megjelenjen. Persze kérdeztem, miért. Az egyikük hímezett-hámozott, magával is ellentmondásba keveredett; más kerek perec kijelentette, hogy ha beszél, abból neki csak baja származhat. És akad gazda, aki még reménykedik igaza kiverekedésében – de ha nem sikerül, ígéri, „kitálal”.

Nézzük először a legnagyobb vesztest, egy Tisza-parti települést, azt, ahol helyi gazda egyetlen hektárhoz sem jutott. A község polgármesteréhez nem jutottam el, de titkárán keresztül megüzente, hogy azon a héten, amikor felkeresném, szabadságon lesz. Egyébként sem tudna mit mondani, ő nem érintett az ügyben, nem gazdálkodik. Az ugyan érdekes gondolattársításra ad okot, ha egy faluvezető úgy gondolja, hogy nem érintett, véleménye ugyanis csak van azok sorsáról, akik megválasztották, de a polgármester legalább jó szándékáról akart biztosítani, amikor megadta az egyik képviselő-testületi tag telefonszámát – aki nem mellesleg gazdálkodik is, vagyis biztosan mond majd valamit.

– Az üggyel kapcsolatban semmit nem tudunk mondani, nem történt itt olyasmi, ami az újságot érdekelhetné – válaszolta néhány nappal később a gazda felesége, aki sokszori hívás után vette fel a telefont.

– De hiszen a helyben élő gazdák egyetlen négyzetméter földet sem nyertek – próbáltam érvelni.

Néhány másodperces csendet követően szóltam bele ismét a telefonba:

– Itt van még?

– Igen, persze.

– Csak annyit kérek, hogy segítsen találkozni olyan helyben élő gazdákkal, akik szerettek volna földet szerezni.

– Sajnálom, nem tudok segíteni.

– És a férjének oda tudná adni a telefont? Hiszen valójában őt keresem.

– Nem tudom, bent van a minisztériumban.

– Melyik minisztériumban?

– Hát a Földművelésügyi Minisztériumban. Azért is hagyta kinn a telefont nálam, a kocsiban.

– Értem. Akkor legalább annyit mondjon meg, kérem, hogy ki a helyi földkiadó bizottság elnöke. Majd akkor az ő segítségét kérem.

– Nem hinném, hogy előbbre jutna. Ugyanis a férjem az.

Ez a kapu tehát nem nyílt ki. De sebaj, akad még néhány vesztes település. Az egyik jászsági polgármestert hívtam, meséltem neki Ángyán professzor beszámolójáról.

– Nem is hallottam a jelentésről – hangzott a válasz. – Még nem voltam polgármester 2014-ben.

– A jelentés nem 2014-es történetet dolgoz fel, hanem tavalyit és tavalyelőttit.

– Akkor sem tudok róla. Csak tavaly kerültem a város élére, időközi választáson. Nem hinném, hogy bármi probléma lett volna ezzel kapcsolatban, mert akkor a gazdák jelezték volna a kampányom során.

– Márpedig az ön által vezetett település határából az elmúlt időszakban csaknem ezer hektárt vásároltak meg olyanok, akik nem helyben laknak.

– Biztos, hogy pontosak az értesülései?

– Az Ángyán-jelentés olyan szigorúan nyilvános adatok alapján készül, amelyek még nincsenek összerendezve. Ángyán József ezt a munkát végzi el jelentéseivel, ebből von le következtetéseket.

– Értem.

– Ha érdekli, szívesen elküldöm a jelentést.

– Azt megköszönném. És ha lesz valamiféle észrevételem, visszahívom.

Nem hívott vissza.

Hívtam egy másik polgármestert, ismét csak Tisza-parti települését. A városvezető hallott a problémáról, de éppen csak visszaérkezett a megyeszékhelyről, és még a postát sem bontotta fel. Ha esetleg a következő nap hívnám.

Természetesen. Hívtam, nem vette fel. Az azt követő napon ismét kerestem. Akkor sem. Próbáltam a hivatalt, ott sem. Néhány nap múltán feladtam.

Újabb, ezúttal megyeszékhelyhez közeli településsel próbálkoztam. Az ottani polgármester azonnal az egyik gazdához irányított:

– Igen, tudok róla, de nálunk ez nem okozott gondot.

– De hiszen a határukban több mint 1200 hektár földnek lett idegen tulajdonosa…

– Ez igaz. De arra a területre nem is indult helybeli gazda. Nekünk itt megvannak a magunk földjei, a nagyok dolgába pedig nem ütjük bele az orrunkat.

– Ezt hogyan érti?

– Tudtuk, az olasz mellett mi nem rúgunk labdába.

– Miféle olasz mellett?

– Hát akié a részvénytársaság, amelyik eddig bérelte az állami földeket a szomszédos megyeszékhelyről, és amelyik most meg is vásárolta.

– Honnan tudják, hogy olaszé? Hiszen külföldi nem vásárolhat földet.

– Nézze, az ügyvezető természetesen magyar, ám egy ekkora településen, mint a mienk, nincsenek titkok. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja, ki a főrészvényes. Ezzel nincs mit kezdeni, mondom, nem is kísérleteztünk azzal, hogy rámenjünk azokra a földekre az árverésen, úgyis reménytelen lett volna, és csak a bajt hozzuk a fejünkre. Így meg békességben megvagyunk egymás mellett. Igaz, hogy a mi falunk határát művelik, de nekünk is vannak földjeink, nem zavarjuk egymás köreit.

Az utolsó falu, amelyben még reménykedtem, hogy helyszíni riporton tudok találkozni a gazdákkal, a Kunságban található. A készséges polgármester hallott a gondról, sajnálta is nagyon, de mondta, hogy higgyem el, nem tudott mit tenni ellene. Ilyen világot élünk. Javasolta, beszéljek egy fiatal gazdával, aki szeretett volna földhöz jutni.

– Rémálmaimban tér vissza az az árverés – mondta később a gazda, aki tényleg fiatal, ráadásul nő. – Néhány hektárral szerettem volna gyarapítani a családi gazdaságot, de így is lenyomtak. Esélyem sem volt a milliárdosokkal szemben.

– Milliárdosok is részt vettek az árverésen?

– Az ügyvédjükön keresztül, de volt, aki személyesen is beült. Egymással szórakoztak.

– Ezt hogyan érti? A szórakozást.

– Hogyan? Úgy, hogy valójában egyiknek sem volt szüksége arra a földre, áron felül is vették meg.

– Azért, hogy önnel, a helyi gazdával kiszúrjanak?

– Nem feltétlenül azért. Mi nem vagyunk tényezők. Egymásra licitáltak és adtak érte áron felül pénzt, csak hogy ne a másiké lehessen. Hiúságból. Vagy nem is tudom, miért. A végén már csak zokogtam – hallgat el a hölgy.

– Biztos abban, hogy áron felül adtak érte? Hiszen senki sem ellensége a saját pénzének…

– Persze, hogy biztos. Itt élek, tudom, mennyi a föld valós értéke. Hektáronként nem több 1 millió forintnál, legfeljebb 1,2 millió. Egy 15 aranykoronás, szikes területről beszélünk. Én meg csak néztem, hogy tolják egyre feljebb. Negyven percen keresztül. Már csak ketten voltak, a két milliárdos, és a végén 3,5 milliónál álltak meg. Tudom, azt sose fogják kigazdálkodni, száz év alatt se. De mondom, nem is ez a céljuk. Egymással szórakoztak. Hirtelen bevillant egy régi-régi történet, még a rendszerváltás előttről, az Élet és Irodalomban olvastam, talán Bertha Bulcsu tollából, nem emlékszem. Két újgazdag ifjúról szólt, akik csodaautóikkal egymással versenyeztek a városban. Időnként koccantak, de száguldoztak tovább. A végén mindkét kocsi összetört, a kár többmilliósra rúgott. Mindez azokban az időkben, amikor az átlagkereset alig volt néhány ezer forint. De megtehették, mert az apukájuk olyan pozícióban ült. Akkor azt kérdezte a szerző, hogy vajon meddig tűrjük ezt még.

– És mondom, egyiknek sincs szüksége arra a földre – rántott vissza a gondolataimból a gazda a telefon túlsó végéről. – Az egyik nem is gazdálkodik, gyára van a szomszédos városban.

Azt már nem is kérdeztem, hogy akkor a törvény szerint miképpen juthat földhöz. A történet erős, különösen sajnálom, hogy nem bonthatom ki:

– De ön miért nem mondja el ezt nekem névvel, dokumentumokkal alátámasztva? Hiszen nem veszíthet semmit, ön mondta, hogy a kicsik úgysem rúgnak labdába.

– Igaz, de én még reménykedem. Bíróságra vittem az ügyet, bízom az igazamban.

– Biztos benne, hogy van értelme? Nem segíthet többet a nyilvánosság?

– Nem tudom, hogy van-e értelme, de én most már végigjárom ezt az utat. Ha elveszítem, akkor majd kitálalok.