Színeváltó örökzöld

Nevét az amerikai Bernard McMahonról kapta, minthogy ő ismertette meg a XIX. század elején a világgal. A nemzetség alapfaja, a közönséges mahónia (Mahonia aquifolium) nálunk is változatlanul népszerű örökzöld cserje, már csak azért is, mert kiválóan alkalmazkodó és igénytelen. Magassága egy-másfél méter közötti, legfőbb díszei páratlanul szárnyalt, fényes, bőrszerű levelei, amelyek tövisesen fogazottak. Jellegzetességük a színváltás: kihajtáskor rózsaszínűek, a tenyészidőben sötétzöldek, télen vörösek, tavasszal pedig ismét zöldek. Sárga, kívül pirosan mosott virágai áprilisban nyílnak, amelyek helyét borsónyi hamvas, kékeslila termések foglalják el. (Különlegessége, hogy a virágporzó ingerelhető: ha a virágra szálló rovar a tövét megérinti, az meggörbül és felemelkedik, majd a kinyíló, virágporral teli portok a rovarhoz csapódik. Erről – a porzót fűszállal ingerelve – mi magunk is meggyőződhetünk.)

A mahónia a szélsőséges talajokat leszámítva úgyszólván mindenütt megél. Legszebben a félárnyékban díszlik (napos helyen télen elvesztheti a lombját), a szennyezett városi levegőt azonban nehezen viseli, ott a betegségek is megtámadhatják. A kertben a cserjecsoportok előtt, utak, kerítések mentén kaphat helyet, ahol mutatós sövényt is nevelhetünk belőle. Szép lombja a virágkötészetben is kedvelt. A mahóniák legelegánsabb és legnagyobb termetű hazai változata a kínai származású törzses mahónia (Mahonia bealii), amely azonban kifejezetten igényes a termőhelyre és az ápolásra egyaránt.