Majmok kenyere

Minden porcikája a szárazságtűrést szolgálja, így lombját a száraz évszakokban lehullatja, pozsgás törzse pedig – amelynek körmérete a 30-40 métert is elérheti – valóságos víztároló medence, küllemében rendkívül látványos jelenség. Legfeljebb 20 méter magasra nő és igen sokáig él, némely példánya ezerévesnél is korosabb. Csüngő, nagy virágai gyönyörűek, a helyükön fejlődő, vaskos, uborkaszerű termések sűrű, nyálkás, savanykás lével teli belseje pedig tápláló és életmentő a szomjazó állatok vagy éppen az ember számára. A nyálkás pulpában foglal helyet a nagyszámú, bab alakú, kemény héjú, mintegy másfél centis mag, a szavannai majmok mindennapi kenyere. Különlegessége az is, hogy nagy sérüléseket is elvisel: némely vidékeken a bennszülöttek üregeket vájnak a törzsébe, s az abban összegyűlt vizenyős nedvvel oltják a szomjukat.

A majomkenyérfával távoli rokonságban álló majomfa vagy pozsgafa (Crassula ovata) jóval kisebb termetű, legfeljebb másfél méterre növő, kedvelt szobai dísznövényünk. A pozsgafa Dél-Afrikából származó, vaskos (pozsgás) ágrendszerű, bokros növekedésű évelő, melynek húsos, fényes, ovális levelei örökzöldek. (Tévesen majomkenyérfának, életfának is nevezik.) Apró rózsaszín vagy fehér virágai tavasszal nyílnak, de szobanövényként ezt ritkán mutatja meg. Tartásában legfontosabb a fényigényessége, mert egyébként egyáltalán nem válogatós. Lehetőleg kaktuszföldbe ültessük, hiszen eredendően kiváló szárazságtűrő.

Télen csak elvétve öntözzük, máskor is csak annyira, hogy az egyes locsolások között hagyjuk a földjét kiszáradni. Előnye az is, hogy jól tűri a száraz levegőt (amire számos szobanövényünk kényes). Károsítók ritkán támadják (különösen, ha neki tetsző körülmények között tartjuk), a tetvek és atkák esetenként meglephetik. Tavasszal, illetve nyáron szedett levéldugványáról szaporíthatjuk.