Jó nekünk így is, úgy is

A Szabad Föld Kertje arról nevezetes, hogy ott valami mindig történik. Egyszer a kecskék lesznek többen, aztán a malacok, és szinte már megszokott, hogy a tavasz végére a kacsák száma megtöbbszöröződik. Most is ez történt: több mint tucatnyi új pézsmarécénk csipog már hetek óta a nevelőrácson, s további három tojó kotlik a fészkén.

Nem szolgálhatok ilyen jó hírekkel a disznókról: a kocánk március óta már harmadszor búgott vissza. Hogy mi a gond, még nem tudom, várni kell egy hetet, hogy a negyedik kísérlet eredményét látva kiderüljön, a legutóbbi fedezés után termékenyült-e vagy sem. Holott úgy terveztem, hogy július közepén, de legkésőbb augusztus végén már lesznek malacaink, amelyeket sokkal könnyebb nyáron – fűtés nélkül – gondozni, mint más évszakokban. Hát most úgy néz ki – ha egyáltalán vemhesül az állatunk –, hogy őszi, vélhetően szeptemberi malacokra számíthatunk. Ez még azért nem nagy gond, a tél előtt kellő módon megerősödhetnek. A hízóink hamarosan egyéves születésnapjukat ünneplik: lassan, de biztosan gyarapodnak. Rengeteg zöldet esznek, a kert ellátja őket minden jóval, az első gyümölcsös napokat is megtarthattuk a hullott cseresznye és meggy feletetésével. Aztán lassan majd jön az alma, a körte, a barack, a szilva is. A jószágok nagyjából 80-90 kilósak, a téli vágásra éppen megfelelő súlyba kerülhetnek.

Szaporodott a házőrzőállományunk is. Nos, ők négyen azok, akiket nem akartunk, de jöttek. Foxi szuka kutyánk ugyanis még a tavasszal félrelépett, pontosabban a szomszéd okos mudija megtanulta a kilincset használni. Ez akkor derült ki, mikor már másodszor szidtam le a családtagokat, hogy valaki nem zárta be a kertkaput, pedig tudják, hogy tüzel a kutyánk. Nos, kiderült: a mudi használja elképesztő módon az agyát és a mancsát. Így aztán négy gyönyörű fekete kölyköt nevelünk már második hónapja. Mind más természet: két kisebb, rövid szőrű, a foxira hasonlító kölyök, és két nagyobb, dús szőrű, mudivonásokat sejtető állatka kerül minduntalan a lábunk alá, mellé, köré. Az egyik nagy testű lánynak a születésétől fogva nincs farka – kemény, magának való, verekedős, öntörvényű. Bár a füle nem felálló, hanem kajla, ami nem mudira vall, de ettől eltekintve igazi önálló pásztorkutyaként viselkedik. A másik loboncos kankölyök egy törpésített újfundlandit idéz: nyugodt, kiegyensúlyozott, a legkevésbé verekedős, mindig játszik valamivel. A két kistestű kutyagyerek igazi foxiként rágja a papucsot, a virágokat, a lábunkat és egymást. S már őrzik a házat, a kertből elfoglalt tanyarészüket. (Képünkön a kéthetes kutyus látható az anyjával.

Még nem volt soha kutyaszaporulatunk, a mostanit sem akartuk, de megmondom őszintén, két hónapja bearanyozzák a reggeleinket és estéinket. A nagy kérdés, hogy mit kezdjünk velük – egyet megtartunk, a kistestű kant, de lassan gazdiért kiált a másik három.