Volt szil, nincs szil

Azóta ez a tavasszal és nyár elején a leveleivel szinte aranysárgán világító növény immár 5-6 méteresre nőtt. Az idén sem volt még semmi gond vele egy hónappal ezelőttig – habár a szokásos szillevéltetű megjelent rajta és a leveleken 0,5–1 centis kis buborcsokat növesztett –, a tetvek védett helyen élhettek. (Ez minden évben elkerülhetetlen, ha csak nem permetezünk állandóan mérget a fára.) Nos, az idén aztán egyik napról a másikra, szinte két hét alatt a fa nagy része beszáradt: a levelei megbarnultak, többségük a fán maradt, az ágvégek viszont kopaszodtak. Csak néhány ág maradt egészséges.

A váratlan, szinte a kajszi gutaütésére emlékeztető, gyorsan lejátszódó és a fa pusztulását okozó eset arra késztetett, hogy megnézzem, mi lehet a baj. Kiderült, hogy éppen száz éve fordult elő először ilyen eset Európában: Ázsia keleti területeiről ekkor került be az Ophiostoma ulmi nevű gombafaj Hollandiába, majd onnan az egész kontinensen szétterjedt. Közben a szilfák millióit pusztította el rapid módon. Míg az ázsiai szilek már rezisztensek voltak, a mieink nem. Aztán a változatosság kedvéért a ’60-as években egy még ennél is agresszívabb gombatörzset sikerült behozni Amerikából, ami aztán az addig rezisztens növényeket is pusztítani kezdte. (Csak Angliában 1971–1978 között a szilfák 70%-át kellett kivágni.)

Tehát nálunk is tarol a szilvész, az erdőkben évről évre sok pusztul, de szerencsére nem mind. Erdészeink folyamatosan vizsgálják a támadásokat túlélő egyedeket.