Féljünk-e a viperától?

Míg a világon évente mintegy ötvenezer halálos kígyómarás történik (többségében Nyugat-Afrikában, illetve Kelet-Ázsiában), addig nálunk évi egy-két viperamarásról van tudomásunk, ezek azonban jellemzően nem halálos kimenetelűek. (A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület összegzése szerint az elmúlt hatvan évben nálunk mindössze két halálos áldozatot követelt a kígyómarás, mindkettő keresztes viperától származott.)

A keresztes a leggyakoribb viperafaj Magyarországon, de csak néhány helyen fordul elő, így a Zempléni-hegységben, továbbá Somogy, Tolna és Zala megye lápos, bokros, ingoványos területein. Ismertető jegye a fején látható, X formához hasonló minta, illetve a szemétől a nyakáig érő barna vagy fekete csík.

A rákosréti vipera (másképpen parlagi vipera) síkvidéki alfaj, leginkább a Duna–Tisza-köze és a Hanság bokrokkal tarkított rétjein fordul elő. Mérge gyönge, az elmúlt száz évet tekintve nincs tudomásunk arról, hogy marása halálos lett volna. Mindkét hazai mérges kígyónk kistermetű (40 és 70 centi közötti) ugyanakkor félénk, bújik az ember elől. Csak akkor támad, ha valaki meggondolatlan belenyúl a faodúba, hasadékba, bokorba, ahol éppen rejtőzködik. Jellemzően gyűrűkbe tekeredve napozik, tápláléka főleg kisebb rágcsálókból, emellett békákból, gyíkokból, nagyobb rovarokból áll.

Hazai siklóinkkal a legnagyobb gond, hogy kígyónak nézik őket, márpedig nincs mérgük. A 140–160 centi hosszú, többnyire sárgásbarna színű erdei sikló középhegységeink nyílt, a tűző napnak kitett tájain, kőhalmok közelében fordul elő. A haragos sikló 170–200 centis méretével a leghosszabb siklónk, hazánkban csak a Villányi-, illetve a Budai-hegységben él. A sötét-pettyes mintázatú, jó félméteres rézsikló a sík- és dombvidéken, de még a hegyekben is gyakori. Míg a vipera marása két pontszerű sebet ejt, addig a sikló harapása nyomán félkörben mutatkoznak a fogak ejtette szúrások.