Ki a természetbe!

Induljunk ki abból, hogy az ember része a természetnek, tehát valójában természeti lény. Ha pedig természeti lény, akkor a közege a természet. Az emberiség a 250 ezer éves történetének döntő részét a természetben töltötte, azzal élt együtt. Csupán az utóbbi 10 ezer évben kezdett mindez átalakulni. A civilizációval egyre inkább mesterséges, magunk alkotta környezetbe kerültünk, s mind több időt töltünk el abban. Ráadásul az utóbbi évszázadokban, évtizedekben a folyamat felgyorsult, már nem csak az éjszakáinkat töltjük épített környezetben, de a nappalaink egyre nagyobb részét is. A természetben pedig jobbára csak azok tartózkodnak huzamosabb ideig, akiket a munkájuk köt oda, mint például a gazdák. A természetre azonban szükségünk van, igazából abban érezzük otthon magunkat. Nem véletlen, hogy a nyaralás sokaknak a hegyekben vagy a vízparton jelent igazi kikapcsolódást.

Mások pedig állítják: ki sem szeretnek mozdulni a városból. Viszont teremtenek maguknak – ösztönösen – olyan környezetet, amely a természetre emlékezteti őket. A városi ember parkokat létesít, de legalább a járda és az úttest közé fákat ültet, az ablakpárkányt virággal díszíti. A kertjükben, sőt sokan a lakásukban kutyákat, macskákat, egyéb állatokat tartanak. (Ne feledjük, az évezredek során is együtt élt az ember az állatokkal, de csak azokkal, amelyekből haszna származott, a kecskétől kezdve a lóig, tehénig.) A lélektan művelői megfigyelték, hogy minél közelebb kerül a civilizáció terméke – iskola, kórház, hivatal, börtön, lakóház – a természethez, annál hatékonyabban tudja betölteni a szerepét. A diák jobban tanul, a beteg gyorsabban gyógyul, a hivatalnok türelmesebb az ügyfélhez, az elítélt könnyebben kezelhető, a lakó életvidámabb. És ugyanez figyelhető meg azoknál is, akik a szabadidejük egy részét szívesen töltik a természetben.

Mindennek oka, hogy a mesterséges környezetben több inger ér bennünket, ezért jobban igénybe is veszi az idegrendszerünket. Nem véletlen, hogy a rohanós, ideges, kapkodó tempó inkább jellemző a városban élőkre, mint azokra, akik a természethez közelebb laknak. Az idegrendszernek is pihenésre van szüksége, ami pedig az embert kevesebb ingerrel bombázó természetben sokkal inkább lehetséges. A hétvégi túra, tóparti pihenés, kerékpározás, lovaglás során annyit pihen, töltődik az idegrendszer, ami által az előtte álló stresszel teli napok is jobban elviselhetők. A természet legalább részben gondolatilag is eltávolít bennünket a stresszes élethelyzettől, ugyanakkor esztétikai élvezetet is nyújt. És bár a költő az Alföldet részesítette előnyben a „Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes” tájával szemben, ezzel a gondolatával kisebbségben maradt: általában a hegyeket választjuk. A  kutatók szerint ez nem véletlen: ősi örökségünk a magaslat keresése – az sem baj, ha egy kilátóval van megtoldva –, amelyről körültekintve beláthatjuk a tájat. Akárcsak őseink, akik az ilyen helyekről szemmel tarthatták a környéket, az esetleges ellenséget, ami a biztonságuk szempontjából nem volt elhanyagolható körülmény. Nekünk szerencsére mindebből a tájban való gyönyörködés maradt.

FOTÓ: SHUTTERSTOCK