A pápista és a kálomista

Erre utal a pápista és a kálomista jelző is: az előbbi a nagyobbrészt magvakat fogyasztó, a hústól tartózkodó, „böjtölő” vetési varjú szinonimája, az utóbbi pedig a nyíltan húsevő, azaz kálomista (kálvinista) dolmányos varjú népi elnevezése. Sokáig egy ellenségként kezelték a két fajt, csupán néhány évtizede derült fény arra, hogy a vetési varjú ártatlanabb, mint gondolták. Mert igaz ugyan, hogy fel-felcsippenti a gabonamagot is, de a rovarok, egerek és pockok pusztításával jóval nagyobb hasznot hajt. Korábbi vadászata és élőhelyének beszűkülése miatt állománya erősen lecsökkent, napjainkban 20 ezer párra tehető. 2001 óta védett, természetvédelmi értéke 50 ezer forint. Védelme azért is kiemelt fontosságú, mert gallyakból épült fészkét több madárfaj, így az erdei fülesbagoly, valamint a vörös- és a kékvércse is költőhelyül használja. Olyannyira, hogy a kékvércsék például úgy időzítik a tavaszi visszatérésüket, hogy addigra a varjúfiókák már kirepüljenek a fészkükből.

A régebbi századokban is tömegesen élhetett a dolmányos varjú, amire bizonyság, hogy egyike a legelső állatoknak, amelyeket Linné, a svéd természettudós leírt. A vetési varjúnál termetesebb: súlya több mint fél kiló, hossza a fél métert, szárnyfesztávolsága a métert közelíti, a hím kissé nagyobb a tojónál. Károgásuk egyforma, a dolmányos varjú a hátát és a teste alját takaró, hamuszürke „dolmánya” révén különböztethető meg. Rokonával ellentétben kiváló alkalmazkodó, a mezőgazdasági területeken ugyanúgy feltalálja magát, mint a nagyvárosokban, ahol egyre nagyobb arányban fordul elő – s ahol ki is vívta sokak ellenszenvét a szeméttárolók feltúrásával, a kis énekesmadarak fészkeinek fosztogatásával. Fészekrablóként ritkítja az apróvadállomány sorait is, amiért pedig a vadgazdálkodók néznek rá ferde szemmel. Nem védett, július és február között vadászható, népessége azonban így is mérsékelt növekedést mutat. Hazai fészkelőállománya 40 ezer párra tehető.

FOTÓ: MICHEL RAUCH, AFP/BIOSPHOTO, AFP/LEEMAGE/HORIZONFEATURES