Szűzvár, Leányvár

Van nekem egy titkos helyem Révleányvár és Szabolcsveresmart közt, amit csak nemrég fedeztem fel, s halat még nem is fogtam rajta, de oly szép, hogy néha még álmodom is vele. Három hatalmas kanyar, a domború oldalon magas, meredek homokhalmokkal, a fél futballpályányi visszaforgókban pedig nyolc-tíz méteres gödrökkel – ott talán sikerülhet pár nagyobb halat is megakasztani. Csak ne volna olyan nehéz a megközelítésük! Igaz, jó darabnyi kövesúton is mehetünk, de aztán le kell tenni a kocsit, s mint jó apám mondaná: „talp-sarok”. Bent az ártéren valaki – nem tudom mit féltve – kiárkolta a kanyarokhoz vezető földutat, gyalog kell hát továbbmenni vagy ötszáz métert. A tiszai horgászat pedig tömérdek cuccal jár, ám megéri a cipekedés, mert a víz gyönyörű tiszta, és horgászállás is akad rengeteg.

Be is hajigáljuk hamarosan a horgokat, de nem történik semmi, így jó szokásomhoz híven elindulok csatangolni. Szűk vadcsapásokon, hatalmas szil- meg nyárfák között bóklászom, de ezek nem a megszokott városi kanadai nyarak, hanem fekete nyár mind, amit mondanak topolyának, macskakarmolta nyárnak is, s egyre kevesebb van belőlük. Az ösvény összevissza tekereg, mígnem azt veszem észre, hogy a kocsiknál lyukadok ki. Valamikor itt is szabályozták a Tiszát, tolták ide, tolták oda a faluhatárokat, úgyhogy fogalmam sincs, hivatalosan hol is vagyok: Szabolcsban-e vagy Zemplénben. Az biztos, hogy a hátam mögött Fényeslitke, a túloldalt Révleányvár, a kanyarok alatt meg Szabolcsveresmart – de azt ne kérdezzék meg, hogy merre van észak vagy dél, mert a kanyarok teljesen összezavarják az embert.

Egy kidűlt, agyonperzselt fűzfa törzsén ülök, és átkozom azt a barmot, aki két éve felgyújtotta a partot. Itt, a felső kanyarban nagy víznél és jégzajlásnál mindig is feltorlódik a jég, de két esztendeje ki is nyomta a folyó a partra a jeget és a jégár hozta fákat. Az ár levonultával valakik a nagy törzseket elvitték, a törmeléket pedig felgyújtották. De nem csak az égett, a százéves fák is lángra kaptak. Volt, ami kidűlt, de maradtak lábon álló, kormos fák is. Egyiken magányos holló krákog kitartóan – mintha csak régi idők történéseit kürtölné világgá. Például azt, hogy Révleányvár igazi neve Szűzvár, mely a kisvárdi várúr, Várdai László jegyeséről, Pálóczi Agatháról kapta a nevét.

Jánváriak–szűzváriak azok a harangok is, melyeket tündérlányok szállítottak csónakon a kisvárdai várba, de útközben valaki a veresmarti határban megszólította őket, s ijedtükben a vízbe ejtették azokat. A harangok ma is ott vannak a Paptavában, egyesek mindmáig hallani vélik a zúgásukat.

De mesél az a holló másról is. Többek közt arról, nem sok hiányzott ahhoz, hogy itt ne is legyen Tisza. Még a nagy, Széchenyi-féle folyószabályozások előtt ugyanis léteztek olyan tervek, melyek szerint a Tisza nagy záhonyi kanyarját levágják, a holt mederbe pedig bevezetik a szintén megzabolázandó Latorca vizét. Jó ötven kilométerrel lett volna így rövidebb a kalandos kedvű Tisza. Hál’ Istennek ebből nem lett semmi, úgyhogy nyugodtan kalandozhatom a partján. Megyek is, hogy nézzem, mit fogott az öcsém a nagy kanyarokban. Vidáman mutat egy aprócska keszeget, s én nagyon is jól tudom, hogy miért szalad fülig a szája. Többet ér egy itthoni keszeg, mint idegenben egy bálna.

FOTÓ: CSUTKAI CSABA