Vadrózsa és gyermekei

Az erdőt-mezőt járó ember számára valóban elbűvölő a látványa, ősszel pedig égőpiros színű (csipke)bogyókkal rakott bokra lesz majd az erdőszélek, cserjések, árokpartok ékessége.

A vadrózsa (csipkefa, gyepű- vagy parlagi rózsa) gyógy- és fűszernövény is, amelynek termése, a csipkebogyó (hecsedli) közismert vitamin- és ásványianyag-forrás. De az illatos virágszirmok is ehetők, salátaként vagy piték ízesítésére használhatók. A virágából nyert olaj antiszeptikus tulajdonságú, a leveléből készült forrázat pedig frissítő, összehúzó hatású.

A vadrózsa a változatokban igen gazdag rózsafélék nagy családjába tartozik, amelyen belül mintegy 200 rózsafajt tart számon a tudomány. E fajok – labilis genetikai állományuk folytán – igen változékonyak, egymással könnyen kereszteződők; botanikus legyen a talpán, aki elkülöníti a hasonló formákat. A nem nemesített, azaz botanikai fajok többnyire szőrösek, tüskések, 2–5 méter magas cserjebokrot alkotnak vagy kúsznak (nemritkán 20 méteres hajtásokat hozva). Többségük lombhullató, de ismert néhány Ázsiában őshonos örökzöld változat is.

Ez a 200 rózsafaj (köztük a mi vadrózsánk is) szolgált alapul a nemesítéseknek, amelyek az utóbbi száz évben kaptak különösen nagy lendületet. Az eddigi eredmény – világszinten – mintegy ötezer fajtában összegezhető, amelyek legnépesebb csoportját a kerti vagy virágágyi rózsák alkotják. Ezek az Európában elterjedt egyszer virágzó rózsák és a Délkelet-Ázsiából származó folyton nyílók többszörös keresztezései, teltvirágúak és többnyire illatosak.

FOTÓ: SHUTTERSTOCK